A feladás kultúrája
Vezércikk - 2024. október 26.
Az a hatalmas megtiszteltetés ér, hogy nagyon sok iskolába hívnak képzéseket tartani, előadni, beszélgetni az oktatásról. Így hát csak az elmúlt egy évben sikerült sok kis falusi iskolában megfordulnom, de tartottam képzés ‘elit’ középiskola tanárainak, vagy éppen egy hetet töltöttem el egy máltai vagy spanyol iskolában az országon kívül. Sok minden különbözik, de valahogy egy téma mindenhol előkerült. JObb híján ‘demotivált diákok’-nak nevezik, de egyre inkább az az érzésem, hogy a ‘feladás kultúrája’ szökkent szárba az életünkben, és ennek a következményeit látjuk magunk körül.
Az egyik iskolában egy ének-zene tanár mondta, hogy a legnagyobb baj, hogy semmit nem akarnak a diákok, egyetemi oktató panaszkodott, hogy nem tud elolvastatni már egy-két könvyet sem magyarszakon. Kis falusi iskola diákjai nem képesek 3 percig figyelni, egy diák kiakadt, mert ‘nem működik’ egy Google dokumentum, amelyhez egy rövidített (5 karakterből álló) szám- és betűsor vezetett, és ezt nem volt képes (vagyis nem volt türelme) bemásolni a böngésző címsorába. Tíz éve még lehetett memoritereket adni, valahogy a tanulás része volt, hogy néha bizonyos dolgokat meg kell tanulni fejből. Ez ma már szinte lehetetlen. Verstanulás is csak a mondókák szintjén.
Amennyiben egy feladat nem azonnal, magától értetődően tud megoldódni, inkább otthagyják a diákok. Ha egy kurzus tananyagában fel kell zárkózni, akkor inkább azt is otthagyják, és keresnek egy könnyebbet. Nem is olyan régen az volt folyamatosan a kérés a szülők részéről, hogy hadd mehessen a gyerek a haladó csoportba, inkább küzdjön, dolgozzon. Ma ez nem így van. Ha nem tud azonnal, és gyakorlatilag erőfeszítés nélkül jelentős haladást elérni, akkor inkább kilép, ellép, feladja. A feladás kultúrája egyre erősebben szorítja a köznevelést a markában, úgy érzem.
Nagyon népszerű ezért a COVID időszakát, valamint a közösségi média romboló hatását hibáztatni, és biztos van is ebben némi igazság. Ugyanakkor a jelenség hatása szerintem kicsit összetettebb. Először is egyre inkább olyan világban élünk, ahol semmilyen információ megjegyzése nem szükséges. Ennek vannak nyilvánvaló jelei, pl. hány telefonszámot tudunk fejből, vagy éppen az interneten megtalálható információt miért is tanulnánk meg? Emellett a mindennapjainkat behálózó digitális tér működése ennél kicsit árnyaltabban lök minket ebbe az irányban, hoisen manapság már nem nagyon készülhet el profi telefonos alkalmazás, vagy weboldal a felhasználói élmény tudatos tervezése nélkül. Ez viszont akkor lehet hatékony, ha soha semmit nem kell megjegyezni, tudni, hanem a képernyőkön lépkedve mindig teljesen világos és egyértelmű, hogy mia következő lépés. Nem elképzelhető manapság, hogy egy képernyőn megjelenik egy kód, majd azt kérik, hogy a következő képernyőn ezt írjuk be, addig pedig ne felejtsük el. Sokkal inkább egy gomb lesz ott, vagy egy olyan funkció, ami megjegyzi helyettünk, és kitölti a mezőt a következő oldalon. Ha naponta 4-5 órát töltünk olyan alkalmazásokkal, joggal ébred fel bennünk az igény a tanulásban is erre.
Rettentően felgyorsult a világunk, és ehhez már nem tud alkalmazkodni az iskola, de nem is biztos, hogy ez feladata. De mit tehetünk akkor? Az egyik megoldás az, hogy megpróbálunk lépést tartani. Ez nem fog sikerülni valószínűleg, de ideig-óráig keltheti azt az illúziót, hogy talán mégis! Erre kiváló eszköz a gamifikáció, érezni lehet, ahogy egy kicsit enyhül a feszültség, és 10 éve még képes volt felvenni a versenyt egy olyan külvilággal, ahol azonnali visszajelzést kapnak a tanulóink mindenre. Ma már kezdem azt érezni, hogy ez sem lesz nemsokára elég, mert hiába vezetünk be olyan értékelési rendszert, amely erre képes, illetve akár korlátlan lehetőséget ad a javításra, a diákok ezzel egyre kevésbé élnek. Miért írjon fogalmazást angolul kezdőként, amikor egy AI sokkal jobbat tud egy perc alatt? MIért tanuljon hangszeren, miért próbáljon és szenvedjen, amikor egy másik AI megírja helyette a dalt 1 perc alatt szintén? És el lehetne azt magyarázni, hogy az AI egy átlagos, közepes, üres dalt írt, és jó eséllyel ilyet fog még a közeli jövőben, ellenben ha ő megtanul zenét szerezni, akkor egy idő után olyan magasságokba lehet képes lépni, amit nem tud semmilyen AI utolérni.
És itt nagyjából el is akadtunk, hiszen a mai világban az értékajánlatunk az azonnal hozzáférhető kommersz, közepesen átlagos, formális, és üres ál-teljesítéssel szemben a kitartás, az erőfeszítés, az előre befektetett komoly munka és energia egy esetleges későbbi megtérülés esetében lehet csak, és erre egyre kevesebb az igény. Érdekes módon, az egyetlen terület, ahol ez működik, az a sport. Ott még természetes, hogy éveket, évtizedeket kell beletenni, és ki tudja, mi lesz a vége - hiszen nagyon jól tudjuk, hogy kevés gyerekből lesz élsportoló (ami egyébként nem biztos, hogy baj, de ez egy másik írás témája lenne).
Sajnos ez egy olyan írás, ahol csak a problémáig jutunk, nem tudom, mi lehet a megoldás. Ha egyre inkább az lesz az igény a családok, diákok részéről, hogy az iskola egyszerűen hagyja őket békén, egyre csak nehezebb lesz az oktatási rendszernek önmagát a tanulók életében pozicionálnia.
