A digitális szakadék felett – megállt az idő?
Vezércikk - 2013. augusztus 26.
Amikor nagy számban van lehetőségem arra, hogy kollégákkal találkozzam olyan képzések során, amelyeknek a kötelező (nem választható) része egy IKT workshop, mindig úgy érzem, hogy egy sokkal hitelesebb pillanatképet kapok az IKT elfogadottságáról, mint amikor kifejezetten IKT képzésre jelentkező tanárokkal dolgozom. Az elmúlt pár nap érdekes tapasztalatokkal gazdagított, és bár lehet, hogy tévedek, azt gondolom, hogy egyre mélyebb és szélesebb a digitális szakadék a szakmánkban.
Hat-hét évvel ezelőtt ez nem annyira tűnt fel, mert akkor a lehetőségek mások voltak. Sokkal inkább előregyártott oldalak, vicces flash-játékok, esetleg egy szókártyacsomag-készítő alkalmazás fért bele egy ilyen képzésbe, ami hihetetlenül hatékonynak tűnt, mivel azonnal hasznosítható volt a tanórán (ilyen most pl. a Film-English nevű, hallatlanul – és méltán – népszerű oldal, ahol rövidfilmek, és hozzá tartozó feladatlapok találhatóak, konyhakészen). Mivel lehetőségem nyílott arra, hogy a kvetkező év során is találkozzam ugyanazokkal a kollégákkal, az is világossá vált, hogy mindabból, amiről szó volt, csak azok az alkalmazások találtak utat az órára, amelyek online kiegészítő feladatként beemelhetőek voltak a tantermi gyakorlatba. Amiről valóban szólnia kellene az IKT-nak (pl. virtuális osztálytermek működtetése), az kevéssé valósult meg.
Mindenesetre az fontos, hogy ekkor még azt éreztem, hogy sikerült olyan anyagot összeszednem, amely annak is hasznos lehetett, aki sok IKT-t használ, és az is érti, illetve hasznosíthatónak gondolja, aki szinte teljesen érintetlen. Kicsit kellett egyensúlyoznom a digitális szakadék felett, de meg tudtam vetni a lában a két oldalán, és ez hasznosnak bizonyult.
Eltelt aztán pár év, benne voltunk már a webkettes érában nyakig, ezért a bemutatott alkalmazások jellege is változott. Egyre kevésbé adtak ezek az eszközök előre elkészített, preparált anyagot, hiszen a webkettes alkalmazások nagy része pont azt igényli, hogy a felhasználó saját maga töltse ki őket tartalommal, élettel. A Wikipédia sem lenne semmi, csak egy üres template, ha nem lenne rengeteg ember, aki ír bele. Ahhoz viszont, hogy működjön, tenni kell vele valamit, ami már más megközelítést igényel a tanárok részéről is.
Ekkor már úgy éreztem, hogy a hallgatóság egy része kifejezetten ’issza’ ezeket az eszközöket, a többiek viszont növekvő értetlenséggel és aggodalommal hallgattak. Itt már sokkal nagyobb lépést kellett volna megtenni ahhoz, hogy pl. egy online gondolattérképet hatékonyan használhassanak az órán. Itt már nehezebb volt egyensúlyozni, és vagy a lelkes kisebbségnek, vagy a nem kevésbé lelkes többségnek tudtam a kedvére tenni (azaz még mindig hoztam sok érdekes, instant ötletet, és ezt megpróbáltam egy-egy ’nehezebb’ webkettes eszközzel összekötni. Ekkor már recsegett, ropogott, de mégis összeállt még koherens egésszé a képzés.
Idén azonban úgy döntöttem, hogy inkább kevesebb, de hosszútávon hasznos alkalmazást mutatok be (pl. hogyan hozzunk létre virtuális osztálytermet, és hogyan ’népesítsük be’). Több érdekes tapasztalatot szereztem. Egyrészt az, hogy bár évek óta beszélünk a virtuális osztályterem hasznáról, szinte senkit nem érintett meg (a jelenlévők kb. 6-8%-a használja őket – megkérdeztem). Ez azért szomorú nekem picit, mert már hét éve is beszéltem róluk, létrehoztunk közösen ilyeneket, folyamatosan adtunk hozzá ötleteket stb. De nem. Felhő, fájlok megosztása stb. szintén minimális a kollégák között. Mivel én a SkyDrive-ról beszéltem, azt gondoltam, hogy komoly összehasonlító elemzéseket kell majd bemutatnom a Dropbox, Google Drive és SkyDrive között, de erre nem volt szükség, mivel egyik szolgáltatást sem használták sokan.
Itt van aztán annak a kérdése, hogy mit érdemes most az IKT-ról ’tanulni’. Ha lehet, most már még kevésbé szól az IKT kiegészítő anyagok gyűjteményéről, és nem gondolom azt sem, hogy az órán használható vicces YouTube videókat kellene mutogatnom. Mint kiderült, tévedtem. Volt egy nagyon kicsi mag, aki arról szeretett volna hallani, ami valóban a kérdés, de a meglepően nagy többség még mindig az instant ötletekért jött.
Vagyis: ha úgy tetszik, az elmúlt hat-hét év nem hozta meg azt a természetes fejlődést, amire sokan számítottak. Sőt, én most némi visszarendeződést látok, azaz aki IKT szkeptikus, az most sokkal inkább az, viszont az IKT frontharcosok egyre messzebb tartanak. És itt felborult az egyensúly, mert vagy azonnali ötletek félóráját tartottam, vagy a kisebbséghez szóltam, ami viszont (érthetően) frusztrálta a többieket. Nehezítette a helyzetet, hogy magam is úgy éreztem, hogy nem arról van szó sokszor, amiről valóban beszélnünk kellene, hanem inkább megpróbálom életben tartani a képzést vicces ötletekkel. Ez persze sokszor átlátszó, ráadásul én sem tudom már hitelesen képviselni. Ez volt hát az a pont, amikor úgy éreztem, hogy nem tudom megvetni a lábam a szakadék két szélén, hanem az egyik oldalon állva kiabálok át a másikra gyakran – úgy, hogy én nem vagyok ott. Vagy elveszítem a közönségem nagy részét. Ez – úgy gondolom – hitelességi deficithez vezetett, de nem éreztem más megoldást.
Őszintén meg voltam pár éve győződve arról, hogy a változsok ezen a téren önerjesztően végbe fognak menni, hiszen az Elemér nevű kutatás is (bár intézményi szinten) egyre pozitívabb eredményekről számol be (ITT SZÁMOL BE). Miután a szép eredmények miatt kiörömködtük magunkat, érdemes feltenni a kérdést, hogy mennyire is változik valójában ez a világ, ez a szakma, és hogy mit is jelent az IKT ma sok tanárnak?
