Fiam, az internetes zaklató, avagy egy bennszülött bevándorlása
Vezércikk - 2013. augusztus 16.
Fiam 12 éves, amióta kattintani tud, a számítógép körül él, bár korlátozva van, hogy naponta mennyi időt tölthet képernyő előtt. Az utóbbi időben (apukája nagyobb örömére) rájött arra, hogy a számítógép nem csak játékra jó, sorra fedezi fel a grafikai, filmvágó szoftvereket, a wikipediát és (bár ezt apukája némi aggodalommal figyeli) a közösségi oldalakat is. Indult az egész a YouTube-bal, szeretett volna maga is feltenni filmeket, olyanokat, amiket ő készített, ezek után pedig azt szerette volna, ha a barátai, minél szélesebb kör is látja, amit készített. Végül a Google+ mellett döntöttünk, hogy oda regisztrálhat, a rivális Facebook átláthatatlanabbnak, nehezebben kontrollálhatónak tűnt. Osztálytársaival el is kezdetek (nem túl heves) közösségi életet élni ezen az oldalon.
A minap viszont boldogan mutatta, hogy milyen vicceset készített a Paint programmal: egy (általa nem túl kedvelt) osztálytársáról készült fényképet, amin a fiú öt évesen a kádban volt látható díszített ki egy nyíllal és felirattal (pucér fenék). Az így továbbfejlesztett képet azután megosztotta barátaival a Google +-on.
Hosszas beszélgetés következett, aminek az elején fiam nem is értette, hogy mi ezzel a baj. Kiderült, hogy az eredeti képet az osztálytárs anyukája osztotta meg a Facebookon és onnan mentette le egy másik osztálytárs, aki mindkét oldalon jelen van. Az első reakciója az volt, hogy ő csak trollkodott. Amikor persze rákérdeztem, hogy tudja-e, hogy mit jelent a trollkodás, már nem tudott válaszolni. Azt viszonylag hamar sikerült megértetni vele, hogy nem teszünk olyat mással, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és bizony egy ilyen kép róla számára is nagyon sértő lehet. Ami azonban egy sokkal hosszabb beszélgetést igényelt, az volt, hogy mennyiben lesz más ez a trollkodás attól, hogy a weben követi el.
Kezdetben nem értette ezt a különbséget és hiába érveltem én olyanokkal, hogy amit a webre felrak az tőle független önálló életet kezd élni. Hiába törli le ugyanis ő, ha valaki más már lementette magának, az nyugodtan tovább oszthatja és a végső forrás így is ő marad.
Végül úgy láttam, hogy az az érvrendszer volt sikeres, ami összehasonlította a szóban és írásban tett kijelentéseket. megkérdeztem, hogy az iskolaudvaron, amikor veszekednek (például azon, hogy bent volt-e egy gól) milyen kijelentések repkednek a másikkal szemben. Majd rákérdeztem, hogy ezeket le is írnák-e egymásról. Természetesen erre már nem volt a válasz. Megnéztük, hogy miért nem, természetesen azért, mert a szó elszáll, sőt viszonylag könnyen vissza lehet szívni. A szóbeli inzultus többnyire elintézhető egy bocsánatkéréssel. Az írásos sértés sokkal maradandóbb, nem lehet könnyedén meg nem történtté tenni, nem lehet olyan könnyen megbocsájtani sem azt, amit írásban kaptunk. A következő lépés az volt, hogy megértse, a világhálón mondottak még súlyosabbak mint az, amit leírunk. A webre tett szöveg, kép önálló, általunk irányíthatatlan életet él. Ezért van szükség arra, hogy a weben elhangzottakban még óvatosabbak legyünk, mint az írásos kommunikációban.
Megállapodtunk abban is, hogy az elkövetkező 1-2 évben én rendszeresen ránézek a tevékenységére a közösségi oldalakon, hogy szólni tudjak neki, ha valami olyat csinál, ami nincs rendben. Legyen ez a webhasználat tanulóideje a számára. Mivel még csak kiskamasz és nincsenek túl súlyos, előlem titkolandó dolgai, ebbe is belement, sőt örömmel fogadta.
Az egész esemény arra világított rá, hogy bizony nagyon sok dolog, ami számomra egyértelmű a világháló működésével kapcsolatban a fiamnak, ennek a kiköpött digitális bennszülöttnek bizony nem az. Ő is éppen úgy vándorol be ebbe a térbe, ahogyan mindenki és nekünk szülőknek, tanároknak kötelességünk, hogy ebben segítsünk neki.
