Szó, szó, szó. De a veleje?
Vezércikk - 2013. február 26.
Érdekes írást szemléz a Metazin (ITT OLVASHATÓ), E. D. Hirsch írása a konzervatívnak tartott City Journal című folyóiratban jelent meg (ITT), címe A Wealth of Words (A szavak kincse). A neveléstudós Hirsch a cikkben azonosítja, hogy mi az amerikai oktatási rendszer legnagyobb problémája: a szókincsfejlesztés elhanyagolása. Ebből azután levezeti, hogy általánosságban a kompetencia-alapú tanítás, a tantervi szabadság, a gyakorlat-orientált tanítás a felelős az Egyesült Államok intellektuális hanyatlásáért, az egyre növekvő társadalmi különbségekért, az oktatás csődjéért. Érdemes végigkövetni Hirsch gondolatmenetét, hiszen sokban hasonlít mindarra, amit itthon is hallhatunk egyes oktatáspolitikusoktól.
Hirsch kezdőpontja, hogy évek óta romlik a diákok teljesítménye az amerikai felvételi teszteken (SAT), legalábbis a verbális részén. Megállapítja, hogy nagyon erős az összefüggés a felvételi eredmény és a diplomaszerzés között, majd kijelenti, hogy a verbális felvételi tulajdonképpen egy szókincs-teszt. A gond tehát, hogy nem fejlesztjük eléggé a szókincset, hiszen akkor javulnának a felvételi eredmények is és jobbak lennének a diákok is. Talán felesleges is rámutatni, hogy a felvételi és a diplomaszerzés közti kapcsolat nem feltétlenül jelent olyan oksági viszonyt, mint amilyet a szerző feltételez. Jelen pillanatban is erős az USA-ban a felvételi, a SAT kritikája. Sokan figyelmeztetnek rá, hogy miután ez a teszt kezdett egyeduralkodóvá válni, egyre specializáltabban készítettek fel a középiskolák csak erre a tesztre, aminek következménye lehet, hogy a valós tudás egyre csökken. Ezt a folyamatot történelmi példákból is ismerhetjük, a kínai császárság hivatalnokvizsga-rendszere már végigjárta azt az utat, ami a kezdetben hasznos teszteléstől a teljesen öncélúvá válásig vezet.
Hirsch meg is nevezi, hogy hol romlottak el a dolgok. Szerinte a 20. század elején terjedt el az a pedagógiai vélekedés, ami "optimista volt a gyerek önálló fejlődésével kapcsolatban, nem hitt a ténybeli tudás fontosságában és előtérbe helyezte gyakorlati tapasztalatokon alapuló oktatást". Bár nem nevezi meg, egyértelmű, hogy Dewey és Kilpatrick pragmatista nevelésére gondol. Hirsch szerint ennek a rossz vetésnek a hatvanas évekre ért be a termése, akkorra hatotta át teljesen az oktatási rendszert és lám ekkor kezdett el romlani is a diákok teszteredménye (ha valóban ilyen késleltetéssel érvényesülnének csak az oktatási reformok, nem sok értelme lenne az oktatáspolitikának). Tovább rontotta a helyzetet az az elképzelés, ami az információ átstrukturálódása alapján próbálta a tanulást átalakítani, egyre nagyobb teret nyert az a káros nézet, hogy az információ birtoklásánál fontosabb a tudás megszerzésének képessége. Meg is lett a következménye. A cikk következő része a szókincs és a társadalmi siker összefüggését taglalja. Ugyan a társadalmi sikert csak az egyetemi felvételiben, a diplomák számában méri, megállapítja, hogy a szókincs nagysága jól jelzi a későbbi kereset nagyságát. Ugyan egy pillanatra maga is megjegyzi, hogy a szókincs erősen összefügg a szocio-kulturális háttérrel, később ezt a tényt nem sokat emlegeti. Abból viszont, hogy a szókincs jó nagysága jó előrejelzője a későbbi társadalmi státusznak egy könnyed lépéssel eljut oda, hogy nem csak előrejelzője, hanem oka is. Magyarázatot is ad rá: a szókincsfejlesztés fejleszti a memóriát, a memória pedig minden intellektuális tevékenység alapja. Ezzel az állítással nem nehéz vitába szállni, elég csak rámutatni a matekzseni autistákra, akiknek kifejezetten korlátozott a szókincse, vagy éppen azokra a remek írókra, akik megbuktak matematikából. Mai ismereteink szerint a szókincs az agynak egy kifejezetten specializált területén található, nincsen feltétlenül kapcsolatban az általános memóriával, ezért fordulnak elő olyan afáziás betegek, akik csak szavakra nem emlékeznek, de egyébként magas intellektusúak.
Ezt követően a cikk érdekes fordulatot vesz és azt kezdi el ecsetelni, hogy a szókincsfejlesztés szempontjából mennyire fontos a relevancia, az, hogy a diák számára értelme legyen a szó megtanulásának és környezetének. Ezzel mintha visszakanyarodtunk volna Dewey gondolataihoz, de szerencsére nem időzünk el náluk sokáig, mert következik a tantervek vizsgálata.
Hirsch szerint az amerikai iskolákban azért nem fejlődik a diákok szókincse, mert a tanterv nem elég szigorú és nem elég következetes. Bezzeg például Finnországban, ott mindenki pontosan tudja, hogy melyik évben mit kell teljesíteni, sokkal jobbak is a PISA eredményeik. A gond csak az, hogy Finnország meglehetős tantervi szabadságot ad az iskoláinak (mint erre pont egy PISA jelentés rámutat ITT), ahol ráadásul nem is tesztelik a diákokat egészen 15 éves korukig. Érdekes megnézni, hogy a finn oktatási tanács mit tart a jó szövegértési eredmények okának (ITT OLVASHATÓ), meglepetésre nem a szigorú és következetes tantervet, hanem a kulturális örökséget, a finn nyelv egyszerű ortográfiáját vagy azt, hogy a tévében feliratozzák a filmeket.
A finn jó példa után a cikk egy igazi tragikus történetet vezet elő, Franciaország hanyatlásáról olvashatunk. A szerző szerint a hatvanas évektől tulajdonképpen szabadjára engedték a francia iskolákat, azt csinálhattak, amit akartak, emiatt aztán egyre nőttek a társadalmi különbségek, egyre romlottak az átlageredmények. (A tényt, hogy ettől az időtől kezdenek el bevándorlók nagyobb számban érkezni az országba nem említi a szerző). Szerencsére az óvodai nevelést nem forgatták fel és megmaradt a következetes, akadémikus óvoda, ami képes a hátrányokat kompenzálni. Minél hamarabb kell a gyerekeket az oktatási rendszerbe juttatni, mert a hátrány csak egyre halmozódik (ez lenne az emlegetett Máté effektus: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvéttetik, amije van). Milyen kár, hogy a korábban még pozitív példaként emlegetett Finnországban csak hét éves korban kezdődik az iskola, az óvoda pedig hangsúlyozottan nem az akademikus, hanem a mindennapi tudást fejleszti.
A cikk utolsó harmadában prófétai hevülettel kárhoztatja hogyanizmust, azt a pedagógiát, ami a hogyan csináld kérdésre ad választ a mit tudj helyett. "Irodalomórán a diákoknak olyan lélekölő kérdésekre kell, mint hogy mi a fő gondolat a szövegben (...) ezek a feladatok elvesztegetik a diákok mentális energiáit és elveszik az időt a tanulástól és a szókincs fejlesztésétől". Hirsch szerint is hosszú és fájdalmas folyamat lesz, amíg ebből borzalomból magára találhat az amerikai iskola, de meg kell próbálni. Szókincsfejlesztésre alapozott tanítással, szigorú, betartatott tantervekkel.
Hirsch legsikeresebb könyvének címe: Kulturális írásbeliség, amit minden amerikainak tudnia kellene, hosszú listában sorolja fel mindazokat a személyeket, adatokat, tényeket, amik a szerző szerint az általános műveltséget jelentik. 1986-ban jelent meg. lehet, hogy frissíteni kellene.
