Az internetes zaklatás árnyának markában

Kerestem statisztikai adatokat, és megpróbáltam őket értelmezni. Ilyeneket találtam: az USA-ban a közösségi oldalakat használó 11-18 éves tinédzserek 13%-a számolt be arról, hogy az online történések miatt szorongva gondolt a következő iskolai napra. Szintén soknak tűnik, hogy 88% viszont azt mondja magáról, hogy volt már ’bunkó’ másokkal közösségi oldalakon. Ezek természetesen nagyon komoly adatok, de ha megpróbáljuk az offline iskolai élettel összehasonlítani, a különbség szerintem nem olyan nagy. Ha visszagondolok a saját iskolai éveimre, 88%-a gyerekeknek akkor is ’beszólt’ valakinek, valahol. Ha a délutáni, iskolaudvaron történtekre gondolok, akkor sem érzem úgy, hogy ott kevesebb volna a zaklatás, és ha csak a diákok 13%-a számol be arról, hogy a napköziben történtek miatt előfordult vele, hogy stresszelt a másnap miatt, azt talán alá is írnám. Ráadásul ezek az adatok saját bevallás alapján készülnek, és nem nehéz belátni, hogy a  gyerekeknek mást  jelent a zaklatás, valakinek alacsonyabb, van akinek magasabb az ingerküszöbe ezen a téren.

Mielőtt úgy tűnne, hogy csak egy ’lufinak’ tartom a kiberzaklatást, szeretném leszögezni, hogy ez nem igaz. Csak nem a zaklatás mennyiségében, hanem minőségében látom a probléma egyik részét, míg a másik fele szerintem a felnőttek hozzáállása. Mondok is két példát.

Egy buliban egy fiú (részegen) valamiért megütött egy lányt. A lány reakciója: azonnal bezárkózott egy szobába, elővette a telefonját és kiposztolta Facebook-ra, hogy mi is történt vele. Az eredmény: hétfőn már mindenki tudott az esetről, a fiú egy életre lejáratta magát a közösség előtt. És hogy miért ezt tette a lány? Egyszerű, ő úgy fogalmazott, hogy így tudott a legkisebb energiabefektetéssel a legrövidebb idő alatt a legtöbbet ártani a fiúnak.

Ez azért volt számomra érdekes történet, mert nagyon szépen bemutatta a közösségi oldalak szerepét és jelentőségét a diákok életében. Ugyanakkor ez nem feltétlenül más folyamatokat jelez, csupán más csatornákat. Az én iskolámban ezt a hírt el kellett volna mondani telefonon 10 embernek, majd másnap a szünetben kitárgyalni, a hatás (ha nem is ilyen gyors, vagy éppen hatékony, de) hasonló lett volna.

Szintén fontosnak érzem, hogy a közösségi oldalak a ’menőzés’ új színterét is kijelölik.  Kinek lájkolják többen a profilképét, kinek hány ismerőse van, kinek van már profi portfoliója, ki hány képet posztol a vietnami útról, ki mer a több lájkért mélyebben dekoltált ruhában fotózkodni stb.  Ez azzal jár, hogy esetleg valakinek nem tetszik, netán ’beszól’, vagy leugatja a posztolót.

A kérdés az, hogy valójában mekkora veszélyt jelent az online zaklatás, illetve mennyiben tekinthető  önálló veszélynek. Meggyőződésem, hogy a zaklatás a valódi gond, a közösségi oldalak csak egy új felületet biztosítanak mindehhez. ITT beszámoltunk egy kutatásról, amely szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy az online és az offline zaklatás kéz a kézben jár. Csak a kibertérben történtek sokkal misztikusabbak. Legalábbis nekünk, felnőtteknek.

A gyerekek alkalmazkodnak. Íme egy újabb példa: két diák egy mikroblogot hozott létre, ahol iskolai pletykákat lehetett terjeszteni bárkiről és név nélkül. A tanárokig a történet el sem jutott igazából, az egyik diák azonosította az oldal indítóit, megkeresték őket egy szünetben, majd lebeszélték őket arról, hogy ezt az oldalt folytassák. Az oldal este eltűnt, de mi – tanárok – minderről mit sem tudtunk.

És most értünk el a Magyar Narancs cikk másik – szerintem sokkal súlyosabb – megállapításához: a tanárok és szülők nem tudják, hogy milyen veszélyek leselkednek a gyerekekre, ezért megvédeni sem tudják őket. Hányszor hallottam kollégáktól, hogy ők aztán nem hajlandóak ebbe a szeméthalomba belépni, ami a Facebook, sem pedig azt olvasni, hogy Ági mit vacsizott este, vagy éppen a 10.C hol bulizott a hétvégén. Nagyon komoly, gondosan megtámogatott érvrendszerrel bástyázzák sokan körbe magukat, mintha az internetes világhoz semmi közünk nem lenne. Az a gyerekek világa, sok butasággal, amiről mi nem akarunk tudni.

Ez nekem elég furcsa tudathasadásos állapotnak tűnik, amit egyre nehezebb megérteni, ahogy az online élet fontossága egyre nyilvánvalóbb. Még érdekesebb, hogy sokszor általam nagyon lelkiismeretesnek, alaposnak és gondoskodónak tartott tanárok is így gondolkodnak. Ők azok, akik időt, energiát nem kímélve segítenek a gyerekeknek megoldani magánéleti problémáikat, formális és informális csatornákon egyaránt. Ők azok, akiket bármikor hívhatnak szülők, gyerekek, mert biztosak lehetnek benne, hogy felveszik a telefont és segítenek. Kirándulásokat szerveznek, koriznak az osztállyal vasárnap és táboroztatnak egész nyáron. A Facebook-on azonban nem jelölik vissza gyerekeket, nem válaszolnak a leveleikre, nem lehet nekik írni, elzárkóznak az osztálykirándulásokon készült képek megosztásától, nem segítenek a gyerekeknek abban, hogy miként használhatják biztonságosan az internetes alkalmazásokat (köztük a Facebook-ot), és nem érzik úgy, hogy nekik ehhez bármi közük lenne pedagógusként. Sőt, úgy tesznek, mintha nem tudnák, vagy nem lenne fontos, hogy ki kivel és hogyan piszkálódik Facebook-on.

A legérdekesebb azonban mindebben nekem az, hogy mintha egy kicsit sikk is lenne a Facebook-on nem kommunikálni, talán a matematika-bukáshoz hasonlóan (gyakran hallhatjuk, hogy ’én teljesen hülye voltam matekból’, de azzal még senki sem dicsekedett nekem, hogy ’ötödikes koromig nem tudtam folyékonyan olvasni’). Az online biztonság kérdésének, akár tetszik, akár nem, lassan a pedagógiai munka szerves részévé kell válnia. Olyan ez, mintha a közlekedésbiztonság nem lenne része a munkánknak, mintha  a gyerekek nem járnának naponta az utcákon, és nem érdekelne minket, hogy tudja-e, hogy mit kell tennie, ha piros a lámpa, hány évesen vezethet autót, vagy miért fontos a biztonsági öv. És ha esetleg egy 14 éves gyerek éppen egy autót vezetve kiinteget nekünk az ablakon, akkor elfordulunk, mondván ez már nem iskolai ügy.