A 21. századi készségek mítosza
Vezércikk - 2012. november 18.
Érdekes cikk jelent meg a Washington Post hasábjain az ún. 21. századi készségekről. A szerző serint az egésznek semmi értelme, ki kellene dobni a kukába a teljes szakirodalmát úgy, ahogy van. Vannak érvei is, megpróbálom röviden összefoglalni. Először azzal érvel, hogy még a 19. századi készségeket sem sikerül a diákoknak elsajátítani sok esetben, talán nem a 21. századi készségekkel kellene őket terhelni.
Gyakran gondoljuk talán szintén azt, hogy elég a 21. századi készségeket bevezetni, kötelezővé tenni, vagy megfenyegetni vele a pedagógusokat, és ettől varázsütésre megváltozik minden. Sajnos - úgy tűnik – nem elég rászólni, hogy ’Múkodj’, mert nem fog. És ezt nehezményezi a cikk szerzője leginkább. Természetesen vannak jó példák, és sikeres történetek, de ezeknek valahogy sokkal inkább a sikereiről olvashatunk. Bármennyire lelkesítőek ezek a beszámolók, ha őszinték akarunk lenni, azt kell látnunk, hogy ez a váltás annyi különböző szinten jelentkezik, hogy mind tanárok, mind diákok számára hosszadalmas, nehézkes, gyakran fájdalmas és elkeserítő lesz.
Fontos például a csoportmunka, de nehéz elfogadni a ’potyautast’ a csoportban, aki nyilvánvalóan nem csinált semmit a projektben, de nem lehet vele mit tenni. Fontos az önszabályozás, de nehéz elfogadni, hogy az utolsó pillanatban összecsapott munkát adnak be a diákok. Fontos az IKT használat, de csalódás, ha a diákok egymás blogbejegyzéseire kizárólag ’nagyon jó’, szerintem izgi’, ’nekem nagyon tetszik’ jellegű kommentárokat adnak. Fontos lehet az egyéni tanulási útvonal, de nehéz azt elérni, hogy a diákok valóban éljenek vele. Sokkal valószínűbb, hogy valamit két perc alatt kiválasztanak és megírnak, csak hogy készen legyenek a feladattal. Hosszú, rengeteg türelmet és energiát felemésztő folyamat ez, és megdöbbenünk, amikor a sokadik teljesen érdektelen, unalmas cikket dolgozzák fel a gyerekek, ha rájuk bízzuk a választást. Tervezhetünk kreatív és nagyon progresszív projekteket, majd azzal kell szembesülnünk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt összedobott ’megúszós’ anyagokat kapunk, és nem használják a diákok a szabadság által nyújtott lehetőségeket – vagyis arra használják, hogy kibújjanak a feladat alól.
Szintén fontos az értékelés megváltoztatása, de nem készítenek fel minket arra, hogy a rendszerben a legkisebb kiskaput is meg fogják keresni a gyerekek, és elég hosszú idő lesz, amíg sikerül úgy ’beállítani’ a rendszert, hogy mérjen is, visszajelzést is adjon, komolyan is vegyék, ugyanakkor valóban más legyen, mint az osztályzás 1-től 5-ig.
Visszatérve a Washington Post cikkére: a szerző elmeséli azt a term.tud. kreditet, amit meg kellett szereznie a főiskolán, és amit pontosan úgy szerveztek meg, ahogy mi a 21. századi készségeket elképzeljük. Felszállt a projektre potyautasként, valamit leadott, de fogalma sem volt róla, hogy miről szólt, majd kihasználta az értékelési rendszerben található kiskapukat, így megkapta a kreditet anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lett volna akármiről, amit ott tanítottak, vagy próbáltak tanítani neki.
Erre nem vagyunk felkészítve szerintem, és talán igaza lehet a szerzőnek. Nem csupán a tanárok, de a gyerekek sem, ezért nem praktikus ész nélkül felrúgni mindent. Tudatos, átgondolt és fokozatos átmenet lenne szükséges ahhoz, hogy a középiskola végére valóban működhessen az, amit a 21. századi készségek rendszere jelent. No meg persze több, és használható információ, képzés. És ebben nagyon nagy a hiány, hiszen jelenleg még nagyon kevés helyen működik ez akár kezdeti formában is. Akik csinálják, nem érnek rá képezni, akik pedig képeznek, azok nem érnek rá csinálni, ha sarkosan szeretném megfogalmazni a problémát. Bármilyen hangzatosak tehát ezek az elvek, nem biztos, hogy működnek a gyakorlatban. Gondoljunk csak bele, egyedül az Intel 10 millió tanárt képzett ki! Ha mindegyik csak egyetlen kis építőkockát tenne a 21. századi pedagógia várába, már régen elkönyvelhetnénk azt a paradigmaváltást, amiről mindenki beszél, és ami nélkül félő, hogy igaza lesz a Washington Post szerzőjének, és a 21. századi készségek koncepciója nem lesz más, mint egy újabb oktatáspolitikai divathullám, ami egyszer csak szépen elhal!
