Jetilesen
Vezércikk - 2012. április 15.
Egy évvel ezelőtt írtam itt arról a gyanúmról, hogy digitális bennszülött (legalábbis olyan módon, ahogyan gyakran elképzelik) talán nem is létezik. Akkor azt mondtam, hogy a digitális bennszülött olyan, mint a jeti, mindenki tudja, hogyan néz ki, de az életben még senki sem látta (ITT AZ A CIKK). Ma már biztos vagyok benne, hogy az X, Y és Z generációkról megfogalmazottak, a digitális bennszülöttek és digitális bevándorlók metaforája jobban félrevezet, mint amennyire használ abban, hogy megértsük, milyen helyzetben is van az oktatás ma.
Valószínűleg nincsen olyan generáció, ami ne érezné azt, hogy régen minden jobb volt, minden más volt. Szent Ágoston is kesereg már azon, hogy mennyire elfajzottak az emberek a korábbi századokhoz képest sőt már Hésziodosznál is szó van arról, hogy a mai emberek csak ócska utánzatai az egykor volt aranykor nagy hőseinek. Amikor arról van szó, hogy a mai diákok már nem olvasnak, enm élnek át mély érzelmeket, nem tudnak figyelni és nincsenek valódi kapcsolataik, mindig eszembe jut, hogy mi mindent gondoltak és mondtak korábban a beat-nemzedékről vagy éppen a Nagy Háború utáni gyerekekről.
Néha egészen hihetetlen állítások fogalmazódnak meg, Susan Greenfield szerint a Facebook-nemzedék agya már más, mint a rendes embereké, van aki egyenesen az evolúció új irányát látja ebben. Hiába imádja a média ezeket a bombasztikus kijelentéseket, az alapjuk szinte semmi. Greenfield professzornak még egyetlen adattal sem sikerült alátámasztania az állításait. Azt pedig minden érettségizetteknek tudnia kellene, hogy az evolúció csak generációról generációra hat, így ha a Facebooknak bármi hatása is lenne rá (ami már magában is hülyeség), azt legfeljebb a mai gyerekek gyerekeiben láthatnánk meg. Mégis, a mások a mai diákok roppantul vonzó gondolat, amit szeretnénk elhinni. Meglehet, csak azért, mert a mai gyerekek nem mi vagyunk, hát természetes, hogy mások, mint amilyenek mi voltunk gyerekként.
Van egy másik érdekes optikai csalódás is, aminek áldozatai vagyunk, amikor arról gondolkodunk, miben más a világ ma, mint volt korábban. Tudjuk jól, hogy azok a tárgyak, amik közelebb vannak nagyobbnak látszanak, mint a távoliak és nem gondoljuk azt, hogy az orrunk nagyobb lenne, mint a távoli hegy. Ugyanez igaz a különféle technikai, életmód-beli változásokra is. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy azok a változások, amiket mi most átélünk nagyobbak, mint bármi, ami korábban megtörtént. Az internet feltalálását hajlamosak vagyunk olyan horderejűnek betudni, mint a kerékét. De nem biztos, hogy igazunk van ebben. A könyvnyomtatás, az általános tankötelezettség bevezetése biztosan nagyobb hatással volt arra, hogy mit jelent tanítani, mint a számítógépek megjelenése az iskolákban.
Ha nincsenek igazán digitális bennszülött és a történelemkönyvek sem Internet-kornak fogják nevezni napjainkat, akkor mi van? Nem szeretnék egyfajta oktatásügyi Zénón lenni, aki mindenféle mozgást és változást tagad. Nagyon sok dolog változik köröttünk, elsődlegesen is változik a társadalmi környezet és ezáltal változik az oktatással szemben támasztott elvárás. Bizonyos készségek és képességek felértékelődnek, mások veszítenek a jelentőségükből. Változik a jó polgárról, a társadalom hasznos tagjáról alkotott kép is, ezáltal megváltozik az oktatás célrendszere is. Változik a gyerekekről alkotott elképzelésünk, és változik a tanárok helyzete, társadalmi szerepe és megítélése is. Mindez jelentős hatással van a tanításra.
Változik a technikai repertoár is, de a számítógép, az internet és az okostelefonok eszközök csupán. Használhatjuk őket a tanításban, vagy tilthatjuk. Használhatjuk jól és használhatjuk rosszul is (és azt gondolom, vannak helyzetek, amikor a tiltásuk a jó és van sok olyan amikor az a rossz). Biztos, hogy ma sokkal többféle eszközünk van, mint volt harminc vagy éppen száz évvel ezelőtt, de ez magában nem jó és nem is rossz, csak egy lehetőség.
Az igazi kérdés az, hogy mihez kezdünk abban a környezetben, amibe kerültünk tanárként. Képesek vagyunk-e a technika és a társadalom által feltett kérdésekre (mit tanítasz?, miért tanítasz?, hogyan tanítasz?) megfontolt és megindokolt válaszokat adni. Képesek vagyunk-e megfelelni annak az elvárásnak, hogy ne alattvalókat és futószalag mellett álló biorobotokat képezzünk, hanem kreatív, inventív és boldogságra képes egyéneket? Képesek vagyunk-e ehhez felhasználni a teljes repertoárt?
Mindig is voltak jó tanárok és mindig is voltak kiemelkedő tanárok, ők azok, akik az indoktrinálás helyett inspirálni akarnak. Ők azok, akik a diákjaikat egyéneknek és partnereknek tekintik, akik a tanításnak személyes dimenziót tudnak adni. Ez a fajta tanári jó gyakorlat mélyen a személyiségben gyökerezik, nincs az a kompendium vagy konferencia, ami megtaníthatná. Az ilyen tanárok élnek a kor és a társadalom adta lehetőségekkel, legyen az a könyvnyomtatás Comenius korában vagy éppen a webkettő manapság. Úgy gondolom, amikor megváltozott tanári szerepről beszélünk, a jelen társadalmi és technikai helyzetére alkalmazzuk azt, amit minden időben megtettek azok, akik mélyen gondolkodnak el arról, mit, miért és minek tanítanak. A sok változás mellett ugyanolyan fontos, hogy mi az, ami változatlan (ha nem fontosabb). Változatlan például a tanítás személyes karaktere, változatlan, hogy a diákok rajongani tudnak a tanáraikért, hogy a tanár inspiráció és motivációs erő.
És ahogyan ezek a jó tanárok ugyanazok évszázadok óta, ugyanúgy nem változnak a diákok sem. Kereshetjük a jetit, a megváltozott agyú digitális bennszülöttet, de sok sikerre ne számítsunk.
