Ja, hogy nem blogol?! Akkor nem vesszük fel.
Vezércikk - 2011. február 11.
Í
rtunk már a jelenségről többször, de a történet csattanóját egy hírösszefoglaló alján hagytuk méltatlanul eltűnni olvasatlanul a TanárBlog archívumában. Pedig nagyon fontos dologról van szó. És ez nem más, mint a tartalmak, a tudás megosztása közösségi oldalakon, vagy csak az interneten általában. Tanárként. Röviden igyekszünk bemutatni néhány próbálkozást, amely pont azért született, hogy a tanárok kényelmesen oszthassák meg az általuk létrehozott tartalmat, végül arról is írunk, hogy a világ digitálisan fejlett részein ez már közel sem pusztán szórakozás és jótett, hanem elvárás. Vagyis elmondhatjuk, hogy a a digitális jövő jelmondata lehet az ossz meg, és uralkodj. Vagy még inkább: ossz meg, ha munkát szeretnél! Részletek a lapozás után.
Annyiszor hallottam már ezt itthon, és mindannyiszor nagyon rosszul esett: nem osztjuk meg egymással a tudásunkat, az anyagainkat. Pedig logikus;ha mindenki csak egyetlen óravázlatot tesz közzé egy évben, és a tanárok fele hajlandó lenne részt venni egy ilyen kezdeményezésben, akkor is az év végére összegyűlne 70 000 óravázlat. De nem. A kérdés természetesen az, hogy miért nem? Több válasz is próbált megszületni.
Volt, aki azt gondolta, hogy az a baj, hogy a nincs olyan online felület, ahol ez működhetne. Ezért hát készítettek. Ilyen a Sulinet SDT szerkesztője, amely segítségével tanárok módosíthatják, majd visszatölthetik a letanított tananyagokat. Nem tudok pontos számokat, de nem hallottam még olyanról, aki ilyet csinált (magától), vagy ilyen módosított anyagot használt volna. Sorra jöttek aztán a hasonló koncepcióval létrehozott oldalak (pl. Sulivilág, Pedtárs), akik még küzdenek, de hasonló problémákba ütköznek. Nem elég a keretet létrehozni, a tartalmat is a szerkesztőségnek kell adni - ha nagyon sokat találnak az oldalon, talán 1-2 anyag születik majd. Talán.
Lehet, hogy a motiváció hiánya az, ami gátat szab a tudásmegosztásnak. Próbálkozhatunk tehát pályázatokkal. A Pedtárs most éppen ezt teszi, IDE KATTINTVA találhatjuk a felhívást. Mi nagy szeretettel bíztatnánk mindenkit, hogy induljon el rajta ... hátha. Aztán jött a gondolat, hogy lehet, hogy az a probléma, hogy nincsen minta, nincs egy olyan markáns edublogger közösség, aki utat mutathatna a többieknek. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy egyszerűen nagyon nehéz elkezdeni ezt a blogolást, de ha valaki egyszer rákap, akkor aztán nincs megállás. Természetesen itt figyelembe kell venni azt is, hogy a tanárok túlterheltek, szóval szükség van egyéb motivációra is, hogy sikeres lehessen a kezdeményezés. Nos, megszületett a Suli.net.tan összesen 24 szakmai bloggal. Ez már egy viszonylag nagy szám, és induló közösségnek sem rossz. A gond az, hogy a pályázat végével a blogok is kihunytak szépen, halkan. Azaz, addig artak, amíg kellett ... csak a saját szórakoztatásukra, a tudásmegosztás önzetlen élharcosaként sajnos nem. És ez kár.
Szóval ez - az egyébként nemes és jó szándékú - kezdeményezés sem látszik meghozni a várt eredményt. Akkor hát mi lehet a válasz? Szerintem van egy, bár még időbe telik, amíg hozzánk is begyűrűzik. Azért fognak elkezdeni a tanárok (és mások is) megosztani, szakmai blogokat vezetni, mert ezzel javítják az elhelyezkedési esélyeiket. Az USA-ban például fontos szempont, hogy egy pedagógusi állás betöltésénél olyan kollégát vegyenek fel, aki például önzetlenül megoszt - azaz blogot vezet. Nem személyes 'én-blogot', hanem szakmai blogot. Szintén most hallottam, hogy egy nagyon profi felsőfokú chef-képzőben Angliában a felvételi abból áll, hogy el kell küldeni a jelentkező gasztro blogjának a címét. Ha magyarul van sem baj, hiszen Google fordítóval annyit meg lehet állapítani, hogy mennyire újszerű, kreatív, lelkes, érdeklődő stb. a jelentkező.
Ha belegondolunk, valahol teljesen jogos, logikus és érthető ez a tendencia. Olyan kollégát szeretnénk, aki rendelkezik egy elég bő szakmai portfólióval (és egy szakmai blog, lássuk be, bizony az), hiszen ez folyamatában dokukumentálja a tanár mindennapjait és szakmai rátermettségét, hitét). Szintén nézik egyébként a jelentkező aktivitását közösségi oldalakon. No nem azt, hogy mennyit Facebook-ozik az illető, vagy hogy milyen képeket tesz fel magáról, hanem például azt, hogy a Twitteren mennyi és milyen oldalakat, információkat gondol fontosnak megosztani a közösséggel.
Elmondhatjuk tehát, hogy a szakmai jelenlét online felületeken ma még izgalmas érdekességnek hathat talán - főleg itt Magyarországon -, azonban nemsokára eljöhet az az idő, amikor azért nem kapunk meg egy állást, mert nem vagyunk Twitteren, vagy nincs blogunk. És akkor majd mindenki elkezd blogolni persze, hiszen a jövőjéről van szó. Nem nehéz kitalálni, hogy kik lesznek akkor majd komoly előnyben: azok, akik nem 2 hete csinálják ezt, hanem mondjuk 3 éve. Pont időben van mindenki ahhoz, hogy elkezdje építgetni a saját digitális portfólióját!
