Művtörisirató
Vezércikk - 2024. január 7.
Ugyan egy ideje már lehetett tudni, hogy a művészettörtnet mint tantárgy kikerül a középiskolákból és a választható érettségi tárgyak közül, mégis nagy felháborodást keltett a felismerés, hogy ez tényleg így lesz. Érdekes módon a mozgóképkultúra és médiaismeret kikerülése a tantervekből nem vert ekkora hullámokat, pedig nehéz amellett érvelni, hogy miért felesleges manapság egy diáknak megtanulnia azt, hogy miként kell tájékozódni a rázúduló információtömegben. A művészettörténet azonban más, nem olyan modern huncutság, mint a média, ezt még Eötvös József vezette be a középiskolákban, írják mindenhol. (Bár ennek nyomát az 1871-ben Eötvös által benyújtott, majd 12 évvel később elfogadott törvényben nem találtam.) Míg a TanárBlog nehezen lenne azzal vádolható, hogy a jelen oktatáspolitika rajongója lenne, mégis azt gondolom, nem baj, ha megszűnik ez a tantárgy. Vagyis pontosabban: nem az a baj.
Hosszas webtúrás után is csak annyit sikerült megtalálnom, hogy 2021-ben 211 tanuló érettségizett ebből a tárgyból, amiről tudni kell, hogy választható tantárgyként van jelen a középiskolák utolsó két évében és messze nem volt mindenhol lehetősége a diákoknak arra, hogy ezt a tárgyat válasszák, még ha szerették volna is. Ennek alapján a barbárság új korszakát látni a tárgy megszüntetésében kicsit erős következtetésnek tűnik. A felzúdulásban tetten érhető a magyar oktatás egy másik kifejezetten avítt tulajdonsága is, a tantárgyizmus. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valami akkor van jelen az iskolában, ha tantárgy és lehetőség szerint még jegyet is kapnak belőle a diákok, sőt, ha lehet még érettségizni is kötelező belőle. Ez lett szegény komplex természettudomány tantárgy veszte is, aminek az említésénél a felháborodás nagyja arról szólt, hogy akkor hova tűnik a kémia és a fizika.
Az igazi kérdés valójában nem az, hogy van-e művészettörténet tantárgya valakinek, hanem sokkal inkább, hogy foglalkozik-e művészettörténettel az iskolában. Kicsit nehéz elképzelni, hogy akár az irodalom, akár történelem, akár a rajz tanítható lenne a művészettörténet nélkül. Lehet-e reneszánsz irodalmát érteni a reneszánsz művészet nélkül? El lehet egymástól választani a barokkot és az ellenreformációt? Valójában az is furcsa, hogy ezeket ilyen sokfelé szétdarabolva tanulja meg egy diák és esetlegesen neki kell összeraknia, mint egy puzzle-t a darabokat. A szellemtörténet pedig még ennél is tágabb kapcsolatokat kínál, a darwini evolúció sokkal könnyebben érthető, ha mellé kerül a szabadversenyes kapitalizmus társadalma és a nácizmus ideológiája is jobban átlátható lesz, ha valaki tudja, honnan került elő az eugenika. Amikor ez felmerül, az első kérdés az, ki fogja ezt így tanítani? Ami csak még jobban rámutat arra, hogy a tantárgyasodás micsoda zsákutca. Az a magyartanár, aki nem tud az impresszionizmusról beszélni valószínűleg a szimbolista költészetről sem fog. Az a történelemtanár, aki nem érti mi a klímaváltozás, a 15. század eseményeit sem fogja tudni megtanítani.
De miért is kellene egy biológiatanárnak mindenhez értenie? Miért ne dolgozhatna együtt a többiekkel, miért ne fejleszthetnék együtt a projekteket, amiket azután a diákok megcsinálnak. Természetesen nem heti egy vagy két órában a Testnevelés-Magyar-Biológia-Matematika-Történelem-Osztályfőnöki-Ének-Kémia sorminta egy elemeként, 45 percenként új osztályba, új helyzetbe lépve, egy olyan rendszerben, ami a valós munkát, az igazi elmélyülést és ne féljünk a nagy szavaktól az örömöt lehetetleníti el. No de mi lesz a tizenhat éves ifjúval, akiben olthatatlan vágy ég aziránt, hogy a képzőművészet és az építészet történetét megismerje. Lesz erre ideje és ereje, ha még csak azzal sem bátoríthatja magát, hogy ezzel legalább az ötödik érettségi tárgya is megvan? Abban a rendszerben, ahol hetente háromszor van nulladik és négyszer hetedik óra (megjegyzem az említett törvény az utolsó négy évben is heti 32 órában maximálta a diákok óraszámát), ahol minél több adatot kell betanulni, mert az az, ami objektíven mérhető, biztosan nem jut erre energia. Vagy legalábbis nem lehet bűntudat nélkül foglalkozni azzal, ami nem számít be a felvételibe, nem kell az érettségihez. De ennek nem kellene így lennie.
Lehet olyan érettségit is csinálni, ahol a diáknak az a feladata, hogy valamilyen általa választott tevékenységben adjon számot a képességeiről. A szövegértésről, a logikai képességekről is, amit most elméletben a magyar és matematika érettségi mér. Meglehet, olyan tevékenységet választ, amiből nem derül, hogy mennyire érti, hogyan alakul ki, működik a társadalom, vagy éppen mi is a közös azokban, akik pont ehhez a nemzethez tartozóknak tartják magukat, ebben az esetben ő számot adhat erről a tudásáról egy klasszikusabb vizsgán is. A kevésbé kreatív vagy éppen bátor diákoknak mintákat is lehetne kínálni arra, hogy milyen jellegű munkák lehetnek jók a középiskolai tanulmányok lezárására.
Amikor jó pár évvel ezelőtt a 21. századi tanulástervezés rendszerét (21CLD) mutattam be mindenféle tantestületeknek, egy helyen azt a megjegyzést kaptam (Horn Györgytől), hogy abban tulajdonképpen a céhes rendszer tanulásképe tükröződik vissza. Sokáig töprengtem azon, hogy ez vajon pozitív vagy negatív megjegyzés volt-e, de most már azt gondolom, hogy kifejezetten dicséretnek érthető. Úgy tűnik, az egyén tömegesedése, uniformizálása csak egy epizód volt az emberiség történetében, ahogyan azokat a feladatokat, amihez erre volt szükség egyre jobban átveszik a gépek tőlünk újból fontosabbá válik az egyéniség. A tantárgyak rendszere éppen úgy a szabványosító, mindent rendszerbe tuszakoló mechanizmus mint a futószalag. Hátha lassan itt a vége.
Persze tudom jól, hogy az új NAT megalkotóit, akik szinte mindenben visszaléptek az oktatásban egy 19. századi paradigma felé nem ez a gondolat vezette, de ettől még fontos különbség, hogy nem a művészettörténet tantárgy eltűnését a gond, hanem ha a diákok nem tanulnak a művészet történetéről. A tantárgyért nem kár.
