Megújulás, szemléletváltás a nyelvoktatásban - Salusinszky András írása

A 60-as évek közepén készült, Párizsban játszódó Mi újság, cicamica? (What’s New, Pussycat?) című, ma már klasszikus alkotásnak számító amerikai filmben van egy nyelviskolában játszódó jelenet: a tanár (Romy Schneider) a tanterem közepén áll, és egy angol nyelvkönyvből mondatokat olvas fel, melyeket a padsorokban ülő tanulók (felnőttek) merev, kifejezéstelen arccal, monoton hangon elismételnek. E tevékenységükben az sem zavarja meg őket igazán, amikor a tanárnő vőlegénye (Peter O’ Toole) váratlanul beront a terembe, és rövid veszekedésbe bonyolódik menyasszonyával. A tanulók a civakodó szerelmesek egymáshoz intézett szavait, mondatait is ugyanolyan gépiesen, papagáj módra elismétlik, észre sem véve, hogy ami éppen előttük zajlik, az nem része az órának.

A jelenet szellemesen karikírozza ki a kor nyelvtanítási módszereit, és ma is sokan vannak, akik saját tapasztalatból tudják, a fenti filmrészlet nem volt különösebben túlzó, nagyon is a valóságból merített. Emlékeznek rá, hogy a nyelvórán a feleléseket kivéve gyakorlatilag csak a tanár beszélt, és ő is leginkább magyarul, hogy a nyelvtanítás-tanulás a mindennapi élettel köszönő viszonyban sem lévő szövegek, olvasásából és memorizálásából, illetve az igeragozás és más nyelvtani szerkezetek bemagolásából állt. Akik oroszul tanultak, semmi mást nem tudnak felidézni, mint a Klaszz uroku gatov, nyikto nye atszusztvujet (Az osztály készen áll, senki nem hiányzik), ugyanakkor egy pohár vizet nem tanultak meg kérni.

Ma már mindez az anekdota, aligha jutna bárkinek is eszébe, hogy ilyen módszerrel, és ilyen, a mindennapi élet során mit sem érő mondatokon, fordulatokon, szituációkon keresztül próbáljon meg idegen nyelvet tanítani. Az elmúlt 30-40 év gyökeres változásokat hozott az idegennyelv-oktatás terén, mára a nyelvtanítással- és tanulással, illetve magával a nyelvtudás, nyelvismeret fogalmával kapcsolatos felfogás is lényegesen megváltozott a hosszú ideig uralkodó hagyományos felfogáshoz képest.

A tanár által uralt, frontális tanári munkát igénylő nyelvórától eljutottunk a tanulók aktív részvételére épülő nyelvóráig, ahol is a tanár szerepe jócskán túlmegy azon, hogy kizárólag konkrét ismereteket, tudást átadó személy legyen. Ehelyett moderátornak, facilitátornak, és színésznek, ha úgy tetszik, animátornak, egyfajta showmannek kell lennie. És mindezek mellett az sem árt, ha az oktatásban s tanulásban is egyre nagyobb mértékben teret nyerő modern technikai, elektronikai eszközöket és az azok használatával párosuló új módszerek alkalmazását illetően is kellő ismeretekkel rendelkezik. Régóta természetesnek számít—és alapvető elvárás is—hogy a nyelvóra célnyelven, azaz a tanított nyelven folyik, és a nem is olyan távoli múltig jellemző nyelvtanközpontúságot a beszéd-centrikus, kommunikatív központú nyelvoktatás váltotta fel.

A nyelvpedagógiában az utóbbi években uralkodó megközelítés, felfogás, miszerint a nyelvtanulókat elsősorban is a nyelvhasználat képességére kell megtanítani, arra, hogy ha hibásan is, de merjenek megszólalni, hogy akár limitáltabb szókinccsel is képesek legyenek kifejezni, megértetni magukat, képesek legyenek kommunikálni az adott idegen nyelven, jóval többet jelent a korábbiakhoz képest pusztán a nyelvoktatás metodológiájában bekövetkezett változásoknál. Sokkal inkább, komoly, alapvető szemléletváltásról beszélhetünk.

Ez a szemléletváltás nem csupán magában az oktatásban, hanem a megszerzett nyelvtudás mérésében is tükröződik. A tudásmérés iskolarendszeren kívüli legjellemzőbb formája a nyelvvizsga, és ma már a különböző nyelvvizsgarendszerek—így a Magyarországon akkreditált nyelvvizsgarendszerek is—ugyancsak a kommunikatív készséget helyezik előtérbe, míg a nyelvhelyesség, a pontos nyelvtani használat a korábbinál jóval kisebb súllyal esik a latba. A vizsga során nyújtott teljesítmény, tudás értékelése során az a szemlélet érvényesül, hogy amennyiben a vizsgázó képes úgy kommunikálni, kifejezni magát, hogy az esetleges nyelvhelyességi hibák, hiányosságok nem akadályozzák az értést, a vizsga sikeresnek tekinthető.

Amikor azonban a modern nyelvpedagógiáról, merőben új szemléletről, új törekvésekről beszélünk, érdemes megállni egy pillanatra, és feltenni magunknak a kérdést: Valóban minden tekintetben gyökeres változásokról beszélhetünk? Valóban teljes mértékben a múlté lettek a hagyományos módszerek, valóban szőröstül, bőröstül sutba dobták, vagy sutba kívánják dobni azokat a nyelvtanárok (és a nyelvtanulók), és egyáltalán, biztos, hogy mindent sutba kell dobni?

A kérdésfelvetés korántsem akadémikus, a kérdések a nyelvoktatás napi gyakorlata során tapasztaltakból fakadnak. Elsőként talán érdemes megemlíteni, hogy nem kevesen vannak, akik azt mondják, hagyományos módszerrel sikerült valamilyen idegen nyelvet elsajátítaniuk, amit annak bizonyítékaként látnak, hogy nincs szükség alapjaiban új módszerekre. Erre válasz lehet, hogy az idősebbek természetszerűleg nem fogékonyak az újra, nehezen, vagy egyáltalán nem fogadják el a radikálisabb változásokat. Ugyanakkor a fiatalabb generációk tagjai között is számos olyan nyelvtanulóval találkozni, akik állítják, esetükben a szigorúbb és merevebb, u. n. poroszos módszer a célravezető, mivel ez jobban arra készteti, „kényszeríti” őket, hogy ne csak nyelvórákat látogassanak, hanem valóban tanuljanak is. Akik ebben a módszerben hisznek, általában jobban igénylik a „nyelvtanozós”, drillezős nyelvórákat, de ezen túlmenően is elmondható, hogy még mindig eléggé elterjedt az a nézet, miszerint a nyelvtudás alapját a nyelvtani helyesség, pontosság adja meg. Ahogyan a fentiekben már kifejtettem, a modern nyelvpedagógia ettől eltérő megközelítést képvisel, de arról, hogy mit nevezünk nyelvtudásnak bizonyára szintén sokat és hosszan lehet vitatkozni. Mintahogyan más módszertani kérdésekről is: Valóban tabu magyarul megszólalni a nyelvórán? Gyakorló nyelvtanárok bizonyára szembesültek már azzal, hogy nem egy nyelvtanulót frusztrál, hogy az órán elhangzottakat nem mindig érti, vagy legalábbis bizonytalanságok maradnak benne, mivel a tanár nem hajlandó megszólalni magyarul. És valóban a pályáról eltanácsolandó őskövület az a tanár, aki olykor-olykor frontálisan dolgozik az órán? Az új nyelvtani anyagot a gyakorlás mellett el is kell magyarázni.

Kis túlzással talán azt lehet mondani, hogy ezekre a kérdésekre annyiféle a válasz, ahány nyelvtanárt és nyelvtanulót megkérdezünk. Jelen írás nem kívánja azt sugallni, hogy itt a tradicionalisták és a modernisták szembenállásáról, harcáról lenne szó. Sokkal inkább arról van szó, hogy, mint az élet annyi más területén, nincs egyetlen üdvözítő módszer, hanem a különböző megközelítések ötvözetéből—természetesen nem utolsósorban a tanár saját tapasztalataira építve—lehet kialakítani a leginkább megfelelőt. És persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem minden nyelvtanuló esetében lehet, vagy érdemes ugyanazt a módszert alkalmazni.

A Nyelviskolák Szakmai Egyesülete (NYESZE) számára—ahogyan ez a szervezet elnevezéséből is kitűnik—elsősorban is az iskolarendszeren kívüli, a felnőttoktatás keretében, azaz a nyelviskolák által megvalósuló idegennyelv-oktatás bír kiemelt jelentőséggel. A NYESZE következesen azt az álláspontot képviseli, hogy a modern nyelvpedagógiai szemlélet, az új módszerek gyakorlati alkalmazása a választás szabadságát is kell, hogy jelentse. Egy adott cél eléréséhez több út is vezethet. Van, aki a rövidebb utat választja, van, aki a hosszabbat, van, aki rövidebb idő alatt ér célba, másoknak tovább tart. A fontos az, hogy lehetőség szerint mindenki elérje a célt, aki oda igyekszik.

Az elmúlt néhány évben nem kevés akadály nehezítette, nehezíti a nyelviskolákat abban, hogy minél több embert segíthessenek nyelvtanulásra vonatkozó céljaik elérésében. A jogszabályi környezet sem kedvező a felnőttképzéssel foglalkozó intézmények számára, ugyanis abból a téves feltételezésből indul ki, hogy a képzők kizárólag a piaci versenyben érdekeltek, a minőségi versenyben nem.

Az ilyen és ehhez hasonló megállapítások a nyelvi képzők zömét tekintve alaptalanok, így igazságtalanok. Vannak tisztességtelen módszereket alkalmazó, tisztességtelen piaci magatartást tanúsító, a fogyasztókat megtévesztő intézmények, de ezek a kisebbséget képviselik, az ő rendszerből történő kiszűrésük jelentheti a piac rendbetételének kulcsát, nem a módszerek, a tantervek és a tankönyvek homogenizálása.

Mindeközben, a nyelviskolák az adott körülmények és lehetőségek között igyekeznek talpon maradni és előre menekülni. S ha a jogszabályi, gazdasági és piaci környezet kérdéseiről visszatérünk a szakmai aspektusokhoz, két alapvető kérdés marad: „Mit?” és „hogyan?” Az elsőre könnyű a válasz: „Nyelvet tanítani.” A második kérdés nehezebb dió. De nem feltörhetetlen. Mindenki máshogy próbálja feltörni: van, aki diótörőt használ, van, aki kalapácsot, és van, aki a lábával töri fel. Ez is beletartozik a tanítás szabadságába.

"MEGÚJULÁS, SZEMLÉLETVÁLTÁS A NYELVOKTATÁSBAN"

NYELVTANÁRI MÓDSZERTANI KONFERENCIA

Időpont: 2016. április 23., szombat 9:30 - 17:30

Helyszín: Budapest XI. Villányi út 11-13. - Villányi úti Konferenciaközpont

Plenáris előadók: MEDGYES PÉTER, SZALAY ÁDÁM

A nyitó plenáris előadást követően angol, német és magyar nyelvű előadásokra, workshopokra kerül sor párhuzamosan hat szekcióban.

Előadók: Rachel Appleby, Bácsi János, Csíky Anna, Csősz Ildikó, Valeriano Donzelli, Edmund Dudley, Enyedi Ágnes, Esztergályos Kolos, Kontráné Hegybíró Edit, Steve Oakes, Papp Krisztina, Prievara Tibor, Rézműves Zoltán, Anne Robert, Salakta Tünde, Jasmina Sazdovska, Vanja Smoje-Glavaski, Szalay Ádám, Tarajossy Zsuzsa, Veress Bernadett, Stanley Ward.

További információk és jelentkezés ITT!