Isten hozta, Őrnagy úr az iskolában!

A tavaszi krízis és az, ahogy az iskolák reagáltak rá nagyon sok olyan pontra világított rá az oktatási rendszerünkben, amik már rég elavultak, tarthatatlanok és sosem voltak jók valójában semmire. Amennyiben ezeken nem változtatunk, arra leszünk rákényszerülve, amire Tót jóérzésű tűzoltóparancsnok, aki egy idő után rogyasztott térddel, szembe húzott sisakkal dobozolta át az éjszakákat és próbálta leplezni, ha ásított. Milyen pontokról van szó?

Az oktatási rendszerünk egyenlőtlen. Mindig is lehetett tudni, hogy a magyar oktatási rendszer szegregál, de soha nem volt ez látványosabb, mint a karantén alatt. Még KLIKK vezetője is azt mondta, hogy a diákok tíz százaléka kiesett a rendszerből, pedig őt erősen áthatja a kincstári optimizmus. Arra pedig mérget vehetünk, hogy a kieső gyerekek nem a fővárosi elitgimnáziumok tanulói. Persze meglehet, hogy eddig sem ért el igazán az oktatás ennyi gyerekhez, hiába voltak ott az épületben, de most ez a tény letagadhatatlanná vált. A Tóték féle megoldás, ha hümmögünk a számokon, mint a Csernobil sorozatban a radioaktivitás szintjén: Nem jó, nem is rossz. Mintha elfogadnánk, hogy ez nem rajtunk múlik, hanem természeti törvény. Ehelyett lehetett volna (és még mindig lehetne) komoly programokat indítani, segíteni a leszakadókat, kitalálni azt a komplex támogató rendszert, ami odafigyel a kiesőkre, és ahol az hiányzik, eszközökhöz juttatni a diákokat.

Az oktatási kultúránk egyenlőtlen. Nem csak azt hozta felszínre a karantén, hogy milyen nagyok az infrastrukturális különbségek, hanem azt is, hogy mekkorák a különbségek az iskolai kultúrában és az innovációs készségben. Egyes iskolák gond nélkül vagy éppen sok gonddal, de sok munkával és sikeresen alkalmazkodtak az új helyzethez, mások tulajdonképpen lefagytak. Volt olyan iskola, ahol praktikusan elengedték a valós tanítást és megelégedtek annak formális teljesítésével, míg máshol gyorsan új, a helyzethez alkalmazott metodikát vezettek be. Hogy hol mi történt, az leginkább az iskola innovációs kultúrájától és gyakran az igazgató személyétől függött. Az egyenlőtlenség itt nem a gazdasági egyenlőtlenségeket követte, leszakadó térségekben is voltak remekül alkalmazkodó iskolák és az elitintézmények között is volt olyan, ami érdemben nem tudott mit kezdeni a szituációval. A Tóték féle megoldás ebben a helyzetben az, ha úgy teszünk mintha ez a probléma nem is létezne. Ezzel szemben lehetne komoly módszertani segítséget nyújtani az iskoláknak, digitális mentorokkal, tanácsadókkal, képzésekkel. Mi megpróbáljuk megtenni a magunkét, erről szól a TanárBlog Akadémia.

A tudásról alkotott elképzelésünk érvénytelen. A karantén alatt a diákok és a tanárok ízelítőt kaptak egy másik világból, mintha egy pillanatra elhúzódott volna a függöny és bepillanthattunk volna, milyen is meseország. Ebben a másik világban a diákok a tanulásban használhatták azokat az eszközöket, amiket az emberiség az elmúlt kétezer évben kifejlesztett. Használhatták az internetet, mint könyvtárt, a számítógépet egyenletek megoldására, az online szótárakat, felolvastathatták maguknak a szövegeket és meghallgathatták a legjobb előadókat a tanult témákban. Mindez felszabadította őket arra, hogy magolás helyett valóban tudást építsenek. Olyan tudást, ami felhasználja az ismeretelemeket, mint az építkezéshez a téglát szokás, de ebben az építkezésben téglahordók helyett végre kőművesek lehetnek. Ezek után visszatérni ahhoz, hogy tudásnak azt tartjuk, ha valaki tudja fejből a zentai csata évét (1697, ha érdekel valakit), pont olyan, mint amikor Tót a szemébe húzza a sisakját. Úgy csinálunk, mintha valami normális volna, ahelyett, hogy belátnánk, hogy az iskolai tudás koncepciót meghaladta a világ.

Az értékelésünk semmire sem jó. A karantén alatt a tanári fórumokat elárasztották azok a kérdések, hogy miként lehet dolgozatot íratni ebben a helyzetben a diákokkal. Van-e olyan tesztmotor, ami időzáras, minden egyes kérdése időzáras, random a válaszok sorrendje, nem lehet a forráskódból látni a válaszokat, és így tovább, és így tovább. Végső soron mindenkinek be kellett látnia, hogy ebben a helyzetben a diákok azt csinálnak, amit akarnak. Tóték ilyenkor persze elkeseredetten próbálkoznak tovább az újabb és újabb csalásbiztos rendszerekkel, amivel csak azt érik el, hogy még látványosabbá válik, hogy az, amit az iskola mérni próbál mennyire nem kapcsolódik semmihez. Nem csak a tudás, vagyis, amit az iskola annak nevez, érvénytelen és érdektelen a világban, hanem az a helyzet is, ahogyan azt mérni és értékelni próbálja. Most lett igazán egyértelmű, hogy a dolgozat, a vizsga milyen mértékig mesterséges helyzet, mennyire nincs köze mindahhoz, ami azután az életben történik bárkivel. Az iskolában azonban továbbra is úgy teszünk, mintha mindez normális lenne.

Az iskolai viszonyrendszerek tarthatatlanok. A karantén látványossá tette azt is, hogy mennyire tarthatatlanok a hagyományos viszonyok az iskolában. Gyakran elhangzó mondat tanárok részéről, hogy ha én becsukom a tanterem ajtaját, azt csinálok, amit akarok, pedig erről szó sincs és ezt a karanténoktatás mindennél jobban megmutatta. A tanár nem lehet független a szülőktől és a többi tanártól sem. De az is egyértelművé lett, hogy a szülő sem tudhatja le a gyerek tanulását annyival, hogy berakja az iskolába. A gyerekek tanulása olyan komplex dolog, ami csak a szülők és a tanárok együttműködésével valósítható meg. Még élesebben mutatott rá az elmúlt időszak arra, hogy az oktatásirányítás és az iskolák, tanárok viszonya milyen nonszensz. Azon túl, hogy azok a szervek, amiknek az átálláshoz kellett volna segítséget adnia a tanároknak egyszerűen hetekre lefagytak, az is látszott, hogy a központosított irányítás mennyire el van szakadva a valóságtól. Se szeri, se száma nem volt azoknak az ukázoknak, amik az iskolai mindennapokban értelmezhetetlenek és nevetségesek voltak. Azt pedig, ahogyan a hatalmasságok a tanév végén a saját vállukat veregették, még Örkény is elismeréssel, sőt irigységgel nézné, ilyen még neki sem jutna az eszébe! A kapcsolatok közül a legélesebben mégsem ez, hanem a tanár-diák viszonyok klasszikus rendszerének tarthatatlansága derült ki a legjobban. Látható, hogy a tanárok mennyire rá vannak utalva a diákokra (például, hogy ne puskázzanak és vegyenek részt a tanulásban). De az is, hogy a diákok mennyire rá vannak utalva a tanárokra, soha még ilyen fontos nem volt az érzelmi támogatás amit a tanárok nyújtottak, a pedagógusok mentálhigiénés szerepe. Ezek után visszamehetünk persze a klasszikus iskola militarizált rendszerébe (vigyázzállás, jelentés stb.), de miért tennénk?

Itt vagyunk hát, mint Tóték, végletekig kifacsarva és az értelmetlenség örvényébe zuhanva próbálunk fenntartani egy tarthatatlan rendszert. Ne feledjük azonban, mit is mond a kisregény végén Tótné a férjének: Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?