Egy szomorú mondat

1. Azért, mert tehetetlenségről szól

Valóban, nem lehet egyik napról a másikra egy teljesen új pedagógiai kontextusba belehelyezkedni, és hatékonyan működni. Ezt 2020 márciusában még egyébként nagyon sokan nyíltan vállalták (most már kevésbé). A tehetetlenség véleményem szerint több forrásból táplálkozik: a) hogyan lehetne ezt egy hétvége alatt megtanulni - nyilván sehogy b) mi lesz a terv az oktatásirányításban (egy lista 20 weboldalról nem terv) c) ha elkezded a digitális tanítás elemeit visszafejteni, folyamatosan egy-egy órás, nehézkes, megoldandó feladatokba botlasz, amelyek gátolják az óratartást. Ha ez beláthatatlan (azaz nem tudod, hány lépés van még), és a feladatok nagyobb része kompetenciáidon kívül helyezkedik el, akkor borítékolható, hogy lefagysz egy idő után.

Igen, a feladat 35 nem feltétlenül tanulni akaró diáknak egy hatékony oktatási keretet találni. És ami eddig volt, nem működik/ nem működhet. Ha úgy tetszik, nem gyorsabb lovat kell keresni, hanem az autót feltalálni (kis túlzással). És ennyi ideje sok tanárnak nincs, nem volt, talán nem is lesz. Most azonban más a helyzet: MUSZÁJ, hogy legyen. Ugyanis, vagy ez van, vagy semmi nincs. És ahogy telnek a hetek a digitális munkarendben, egyre nehezebb azt mondani, hogy 'majd, ha visszamegyünk, bepótoljuk'.

2. Azért, mert feladásról szól

Mindenki ugyanabban a nehéz helyzetben volt (bár voltak különbségek, tudom). A helyzet mindenesetre adott volt. Minél többször olvasom azt, hogy 'jó-jó, de ...' és itt különböző oktatási helyzetek jönnek mindig (mi a helyzet negyedikben, hogy tanítsak autista gyerekeket, mi van, ha 35-en vannak egy osztályban, hogyan tanítasz így matekot stb.). Ezek valódi, létező, hiteles problémák. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem helyes, ha ezen a ponton megállunk a gondolkodásban. Szintén nem biztos, hogy csak akkor kell nekünk ezzel dolgozni, ha majd jön valaki, és pontosan elmondja, mit és hogyan csináljunk. Ez - akármilyen nehéz - a saját felelőssége minden tanárnak, illetve tanárközösségnek. Ha beletörődik, hogy ezzel sajnos nem lehet mit tenni, ezért inkább marad az e-mailben elküldött tananyagnál, netán Meet-en megtanul órát tartani, és makacsul végigbeszéli a 45 percet (vagy akár a 90 perces dupla órát) anélkül, hogy a legkevesebb fogalma lenne arról, hogy mit csinálnak éppen a kamera másik oldalán a diákjai. Szintén határozottan és szigorúan bekéri a házi feladatot időre, majd semmiylen visszajelzést nem ad. És amikor ezt szóvá teszik, az a válasz, hogy 'egyszerűen nincs időm, nekem is csak 24 órából áll egy nap'. Ami egyrészt teljesen igaz, de ha kijavíthatatlan mennyiségű feladatot kér be, akkor egy picit ő is az oka annak, hogy nem tud visszajelzést adni. Azaz: a formális teljesítés felé mozdul el, megtartja frontálisan egy képernyőnek az órákat, a beadandókat időre bekéri, majd valamilyen osztályzetot ad rájuk. És várja, várja, hogy egyszer vége legyen ennek.

3. Azért, mert hárít

Természetes (főleg manapság), hogy az egyetem elvégzése után egye szakterületek folyamatosan (netán dinamikusan) változnak. Rossz lehet ma flash programozónak lenni, akármilyen sok energia volt megtanulni, december 31. után a böngészők nem jelenítik meg a flash-es tartalmakat. Azaz: aki eddig ezzel foglalkozott, annak ezután valami mással kell. Hasonló a helyzet sok szempontból az orvoslásban. Vajon elfogadnánk érvként egy idősebb orvostól, hogy nem használ MR-t, mert 'neki ezt senki nem tanította meg'.

A pedagógia több szempontból kivételes heylzetben volt - egészen eddig - hiszen a változások nem, vagy csak nagyon lassan érték el. Sokan és sokat beszéltek a 'digitális átállásról', de senki sem vette azért véresen komolyan. Nem kellett semmit csinálni, minden maradhatott a régiben, és jól megszokott mechanizmusok mentén haladt a tantermi oktatás a megszokott, 'lassú víz valamit csak mos' mederben.

Nos, mindennek látványosan lett az egyik pillanatról a másikra vége. Bár nem gondolom igaznak azt sem, hogy nem lehetett erre felkészülni, hogy nem voltak fórumok, hasznos, jól kitalált továbbképzések, kezdeményezések. Ám ezek mind a napi munka, a rutin terhe felett jelentettek megterhelést, amit nem mindenki tudott (vagy akart) vállalni. És ezért nehéz hibáztatni a pedagógusokat. Most viszont nincs választás, be kell járni a digiális átállás rögös, kacskaringós, sok zsákutcával szegélyezett útját.

Kétségtelenül a legegyszerűbb válasz ezekre a kihívásokra az, hogy 'ez nálam nem megy, és majd ha valaki megmondja, hogy pontosan hogy, mit csináljak, elgondolkozom rajta'. És - lássuk be - van is benne valami. Nem tanítottak nekem sem 20 évvel ezelőtt digitális pedagógiáról egy percet sem. Nekem kellett magamtól felszedni minden kis morzsát, amit találtam. Azóta viszont a lehetőségek tára jelentősen bővült. Igen, munka van benne, és igen, erőfeszítést kell tenni. Ez kétségtelen. De erre nem biztos, hogy helyes válasz az enervált elutasítás. Attól, hogy még nem használt valaki CT-t a diagnosztikában, igenis felelőssége, ha ez rendelkezésre áll, és ő nem tud hatékonyan gyógyítani emiatt. Vagyis: a helyes kérdés az, hogy 'mit tehetek, hogy mégis lehessen 35 diákot hatékonyan tanítani matekra online'? Nem ott van vége a gondolkodásnak, hogy odakommentelem, hogy 'na ez nálam biztosan nem menne', mert ez a vereség beismerése. Akkor mi megy? Mi működik? Megértjük és elfogadjuk, hogy a digitális oktatás lehetetlen, hatékonysága közelít a nullához, de hát ez van? Tovább sarkítva: elfogadjuk, hogy a munkánkat nem tudjuk/nem lehet elvégezni, és hogy a diákjaink nem tanulnak (hacsak maguktól nem)?

Ezért van az, hogy minden 'mutassa meg vki, hogy ez ....-ban hogyan működik, akkor majd elhiszem' komment elszomorít. Mert tehetetlenséget, feladást és/vagy hárítást jelez. Pedig van másik út, bárha göröngyös és nehézkes is - főleg a kezdeten.