Digitális ellenállás

Nemrég egy faji szokásokról szóló cikkben valami nagyon megragadott, de csak mostanában kapcsoltam össze a gyerekekről való ismereteimmel.

A cikk írója német koncentrációs tábor foglya volt a háború alatt. Ó és fogolytársai, megpróbálván menteni életüket és maradék emberi méltóságukat, és megpróbálván szembeszegülni, rabtartóik parancsaival szembeni minden tehetetlenségük ellenére kifejlesztettek a helyzet kezelésére egy sajátos tábori személyiséget. Magukra öltöttek egy kedves, bamba álarcot, bugyután vigyorogtak, együttműködési hajlamot mutattak, csak éppen magatehetetlennek bizonyultak — mint Švejk, a jó katona. Ha mondtak nekik valamit, akkor nagy figyelemmel hallgatták, buzgón bólogattak hozzá, és kérdéseket tettek föl, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlen szót sem értettek meg az egészből. Amikor ezt a taktikát nem tudták már biztonságosan alkalmazni, akkor amennyire csak lehetett, az ellenkezőjét csinálták a feladatnak, vagy éppen megcsinálták, de olyan rosszul, amilyen rosszul csak merték. Természetesen tudták, hogy ezzel nem nagyon hátráltatják a németek hadmozdulatait, de még a tábor vezetőségét sem akadályozzák semmiben, mégis, ez a taktika valamennyire segített megőrizni az integritásukat.

A háború után a szerző sokfelé megfordult a világban, s az elnyomottakat, alattvalókat tanulmányozta. Hosszú idő után jött csak rá, hogy az afrikai kolóniákból ismert „jó fekete fiú” vagy a déli amerikai államok „jó néger" alakja hasonló az ő maga és fogolytársai által a háború alatt fölvett tábori személyiséghez. Amikor fölfedezte az azonosságot, elképedt. Vajon ezek az emberek is tudatosan viselik a személyiségálarcot? Meggyőződhetett arról, hogy igen. Az elnyomottak e maszk fölvételével kielégítik elnyomóikat, de valamennyire megvédik saját emberi méltóságukat is. A valóságosnál sokkal butábbnak és tehetetlenebbnek mutatják magukat. Uraik kedvéért nem hajlandók teljesen kihasználni sem az eszüket, sem a képességeiket - így a rabszolgatestben szabaddá teszik érzelem- és gondolatvilágukat.

De hiszen gyakran ugyanennek vagyunk tanúi az iskolában! A gyerekek tulajdonképpen alattvalók, alárendelt személyek. Számukra az iskola egyfajta börtön, Intelligenciájuk és kreativitásuk nagy részét kivonják hát a porondról, így tudják bizonyos mértékig frusztrálni az őket könyörtelenül és telhetetlenül elnyomó felnőtteket. Ily módon menekülnek, nem igaz? Nem magyarázza ez, legalábbis részben, azt a jelenséget, hogy az egyébként okos gyerekek gyakran olyan végtelenül butának tettetik magukat az iskolában? A makacsul és kitartóan hangoztatott „nem értem” , amivel a magyarázatokat, utasításokat fogadják — talán nem az ellenállás jele? Lehet a pániké is, de éppúgy fakadhat a menekülési vágyból is.

Majdnem biztos, hogy így van.

Ezeket a sorokat John Holt 1960-ban írta le, azóta már legalább milliószor elhangzott az osztályteremben a
- Nem értem.
- Mit nem értesz?
- Az egészet.
párbeszéd, aminek az egyik gyökere ez az ellenállás lehet, amiről itt ír. A digitális technika pedig csak egy új frontot kínál mindehhez. Azok a gyerekek, akik vidáman instagramoznak, facebookolnak, akár még saját YouTube csatornájuk is van, hirtelen digitális analfabétákká válnak, amikor a tanórára kerülnek. Ilyen értelemben is igaz, amit Holt állít, hogy az iskola elbutít.

Mit lehet ez ellen tenni? A legkézenfekvőbb válasz a legnehezebb: ne legyen elnyomó hely az iskola. Ha a tanulás közös munka, részben vagy egészében a diákok által megfogalmazott célokért, akkor talán kevésbé van szükség az elbutulásra ahhoz, hogy a saját identitásukat megőrizzék. Az is segíthet, ha digitális eszközök használata nem kötelesség, hanem lehetőség. Miután mi azt mondtuk, hogy jegyzetelni nem kell a gépe, lehet füzetbe is, többen olyanok is elkezdték aktívabban használni a OneNote-ot, akik addig nem értették, hogyan kell gépbe jegyzetelni. Szerepe lehet annak is, ha a digitális eszközök használatának egyértelmű és azonnali haszna van a diáknak, például sokkal hamarabb kap így visszajelzést, de nem olyat, amin a jegye múlik, hanem olyat, ami segíti őt a jobb jegy elérésében.

Miközben ezt írtam, azon is eltöprengtem, hogy vajon nincs-e hasonló mechanizmusa a kollégák részéről tapasztalható ellenállásnak is. Nagyon sokszor találkozom olyan tanárokkal, akik közlik, hogy ezeket a digitális dolgokat ők már amúgy sem értik, ez nekik magas, sok, túl bonyolult stb. Érdekes módon nem csak az idősebb korosztályból vannak ilyenek, hanem a fiatalok között is. Nem lehet, hogy számukra az iskola éppen úgy elnyomó hely, mint a diákoknak, nekik is mások mondják meg, hogy mit és hogyan kell csinálniuk, ahelyett, hogy kreatív egyéniségként dolgozhatnának. Ha ez így van, akkor minél szigorúbb a tanügyi igazgatás, minél jobban megkövetelik az előírások betartását, annál butábbak lesznek a tanárok az iskolákban. Érdekes módon, amikor egy-egy továbbképzésen nem azzal kezdtem, hogy ti vagytok a digitális bevándorlók és ha nem változtok azonnal, akkor gyatra tanárok vagytok, hanem azzal, hogy itt ez a Kahoot! amivel sokkal könnyebb lehet az életed, az igazi géprombolók is figyelni kezdtek (kivéve az igazán elszántakat).