Az Utolsó Jedik

A kérdés természetesen az, hogy 'jó, jó, de akkor mit lehet tenni'? Mit kellene tenni? Amikor a lehetséges megoldásokat kutatjuk, gyakran kerül előtérbe az oktatáspolitika. Mert hát mit is csinált márciustól novemberig? És azelőtt? Kétségtelenül sok igazság van mindebben, és hasznos lenne átgondolni (netán pénzekkel is támogatni) olyan folyamatokat, amelyek előbbre vinnék a közoktatást. Sajnos (vagy szerencsére) ez az a fórum, ahová a hangunk a legkevésbé hallatszik fel. Azaz, jogos lehet a kritika, és megmondhatjuk, hogy szerintünk mi lenne jó (nem mi, mint TanárBlog, hanem mi, mint tanártársadalom), de arra, hogy komoly változások legyenek - főleg értelmezhető időn belül - igen csekély az esély. Ezt be kell látnunk.

Azaz, ha változást szeretnénk, netán egyenesen érdemi változást, felfelé felesleges tekintgetnünk. A legegyszerűbb, gondolhatjuk ezen a ponton, ha szoros és szigorú önvizsgálatot tartunk. Én, a magányos tanár, hogyan lehetek pozitív pedagógiai folyamatok hatékony katalizátora. Joggal bizakodhatunk, hiszen önmagunkra lehet hatásunk, és ha sikerül önmagunknak önmagunkat meggyőzni arról, hogy változásra van szükség, akkor elindulhatunk egy jó úton. Ez a tudat joggal inspirálhat egy pedagógust. Ha az önreflexió jól működik, akkor ezentúl másképpen tervezi a tanévet, majd az egyes tanulási időszakokat, másképpen áll az óratartáshoz, erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy az online tanórán a diákok valódi, értelmes és értelmezhető aktivitását segítse, átgondolja az értékelést, a visszajelzést, a kommunikációs csatornákat és még egy sor más dolgot, és egy pillanatra megtorpan.

Mindez egyrészt rengeteg munka, másrészt komoly újratervezése a saját pedagógiai folyamatainknak. Hogy lehet ezt kivitelezni? Mit szólnak a szülők, a kollégák, a diákok? Hányszor és milyen formában kell elmesélni, hogy mit szeretnénk, amíg mindenki elfogadja, netán támogatja azt? És akkor még szó sem volt arról, hogy mindezt online tanítás közben, bezárt iskolákkal kellene megtenni. Könnyen belátható, hogy ez nem egyszerű. Sokan elindultak ezen az úton, sokan nem. Ugyanakkor (lehet, hogy ez csak téves szubjektív megérzés) mintha általában kezdene megtapadni egy komolyabb belső igény a változásra egyre több kollégában. Ez csak a szükséges, de sajnos nem feltétlenül elégséges feltétele a változásnak, azonban ezt nem lehet a folyamatból kispórolni. Az egyes tanárok igénye a változtatásra bármilyen pedagógiai paradigmaváltás első (talán nulladik) lépése. Lehet kötelezni a pedagógusokat, hogy digitális tantermeket használjanak, de ha csak frontális tanításra van igény, akkor a digitális osztályterem nem válik a kollaboratív tanulás fórumává. Gyakran mesélem én is azt a példát, amikor egy észak-ír oktatáspolitikai szakértővel beszélgettem, aki felmérte (2010 körül), hogy az észak-ír tanárok hány százaléka használ IKT eszközöket ... a válasz 95% volt. Ennek mindenki szörnyen örült, de neki gyanús lett. Amikor megnézte, hogy mégis milyen eszközöket használnak, akkor azt látta, hogy a 95% 75%-a a Powerpoint-ra gondolt. Vagyis kötelezővé tenni egy digitális eszközt nem elég. Szükség van támogató köznyezetre, és elég időre (értsd: a NAT-ban) arra, hogy meghonosodhassanak alternatív, mondjuk projekt-alapú, megközelítések, és merjünk próbálkozni.

Adott tehát egy erősödő belső igény az innovációra, valamint annak a belátása, hogy ezt magunkkal kell elkezdenünk, ugyanakkor felülről, az oktatáspolitika irányából nem feltétlenül számíthatunk érdemi segítségre. Mi van akkor, ha megküzdöttük a saját önreflexív harcunkat, és elkezdtünk a 21. századi pedagógiai irányából közelíteni a tanításhoz? Rá fogunk sajnos döbbenni, hogy egyedül egyre nehezebb érdemi változást elérni. Ahhoz, hogy hatékonyan működjön az iskola, elengedhetetlen, hogy a közösség hajlandó legyen együtt változni. Lehetek én bármilyen jól képzett, progresszíven gondolkodó digitális pedagógiai Jedi, ha egy iskolai közösségen belül tízen tizenöt különböző rendszerben próbálnak eredményesen tanítani. Hiába van a kisujjamban az összes digitális eszköz, ha iskolai szinten 25 ilyen alkalmazást használunk. És ami ennél is nagyobb probléma: hogyan működhetünk hatékonyan együtt, ha a tudásról alkotott képünk drasztikusan eltér? Nehéz mit mondani, amikor azzal szembesülünk, hogy "egy érdemjegy minden olyan információt tartalmaz, amire egy tanár, vagy egy szülő kíváncsi lehet, felesleges ezt bármi egyébbel kiegészíteni", - hiszen már 35 évvel ezelőtt is elég volt, és lám, az iskola hány diákjából lett ügyvéd, orvos, vagy éppen miniszter!

Összefoglalva van jó hír és rossz hír is. Jó hír, hogy látható, hogy milyen irányban lenne érdemes változni, és hogy ez alapvetően az egyénnel kezdődik. Szintén öröm az ürömben, hogy bár kifejezett segítség felülről nem érkezik, a helyi innovációkat nem próbálja senki letörni vagy megakadályozni, azaz szabad dolgozni és kitalálni dolgokat. A rossz hír az, hogy a magányos pedagógiai Jedik ideje kezd lejárni. vagy még inkább a szerepük megváltozni. A digitális munkarend fájdalmasan nyilvánvalóvá tette, hogy a tanítás csapatsport, és akkor lehetünk tanárként hatékonyabbak, ha olyan - új - keretet találunk a tanulásnak, amely segítségével a pedagógiai folyamatok lehetnek képesek új mederbe terelődni. Ha eddig a zavaros, megáradt folyón kellett átkelnie a Jedinek, a jövőben a folyó szabályozása lesz a feladat. És ehhez szükség lesz mindannyiunk tapasztalatára, tudására, akaratára.