Finnországi élmények - a fogadóiskolám, az iskolarendszer és a kulturális tapasztalatok

Ez utóbbi pont különösen szembeötlő, hiszen az iskola mindenben támogatja tanáraik fejlődését, szellemi és testi épségének megtartását és javítását. A tanárokat buzdítják továbbképzéseken való részvételre: nem egy alkalommal tartottam órát kollégáim helyett, mikor ők a CIMO vagy az északi együttműködés által szervezett konferenciákon gyarapították pedagógiai ismereteiket.

A finnek jól beosztják és megosztják erőforrásaikat. A városban közös épületben működik a Kasavuoren koulu (amely hetediktől kilencedik osztályig tart) és a Kauniaisten lukio (tizediktől tizenkettedikig), diákjaik osztoznak a szaktantermeken, a tornacsarnokon, az udvaron és az étkezőn. Utóbbi közös használata miatt a lukio diákjainak harmadik óráját átütemezték, hogy ne egyszerre rohamozza meg a (különben önkiszolgáló, s változatos, salátákban és egészséges ételekben gazdag, vegetáriánus menüvel is ellátott) ebédlőt az 500 diák.

Talán néhányan felvonták a szemüket harmadik óra és az ebédszünet kapcsolatán merengve: nos, a két iskolában a tanórák 75 percesek (a szünetek az ebédszünet kivételével negyedórásak), így egy nap 4-5 órájuk van a diákoknak. Az ebédszünet a Kasavouren koulu-ban 11 órakor kezdődik és 45 perces. A diákok változatos, friss alapanyagokból készült, salátában és halban bővelkedő menzaebédet kapnak, amelyet maguk szednek ki, osztanak be, valamint a maradékokat biohulladék-tárolókba gyűjtik és a tányérokat, evőeszközöket, poharakat és tálcákat a konyhásokhoz viszik. Szerdánként az ebédszünet 30 perces, ezzel megrövidül a nap és lehetőség van a harmadik és negyedik óra között 30 perces osztályfőnöki gyűlést tartani – ez a harmadik és negyedik óra közti szünetet öleli fel és minden osztály saját tantermében kap helyet. A negyedik óra 14.30-kor ér véget, a koulu-ban ezután már csak szabadon választott tárgyak tanórái vannak (pl. második idegen nyelv) és hetente egyszer klub (sportklub, számítógépes játék-klub, kézműves szakkör, ottlétem alatt magyar nyelv klub).

Az órák hossza és ütemezése meglepő, hiszen bárhogy is számoljuk, ez összesen maximum 20 tanórát jelent hetente, ez pedig nehezen (lenne) egyeztethető a tantárgyi sokszínűséggel és azzal, hogy az egyes tantárgyakból ne csak heti egy-egy óra legyen. Az iskola hét hetes blokkokkal dolgozik, úgymond vetésforgó-jelleggel. Ez azt jelenti, hogy a tanévkezdéstől számított minden nyolcadik héten megváltozik az órarend, az egyes tantárgyak óraszámait átvariálják (pl. az osztálynak eddig volt egy angol két matek, a második blokkban lesz két angol egy matek és van, amikor nem is jelenik meg az adott blokkban a tantárgy (pl. földrajz)). Ez nemcsak azért jó, mert így a diákoknak több idejük van az adott órán elmélyülni egy-egy anyagban (megszakítás, azaz kicsengetés nélkül), ügyesebben lehet beosztani az időt (főleg a projektmunkák esetén), hanem azért is, mert így az órák más-más időpontokra esnek a különböző blokkokban, s így a diákok cirkadián ciklusának megfelelő időpontokba különféle tantárgyak kerülnek, nem fogják fél évig egymást követni ugyanazon tárgyak és tanárok (mert nem feledkezhetünk meg a tanár-diák kapcsolatokról, a rapportról sem), s ez is segíti a tanulást.

A finn iskolarendszerről általánosságban elmondható, hogy az egységesség és egyenlőség jegyében zajlik – azaz a kormány minden intézményt adott mértékben támogat (kvázi nincsenek magániskolák, pláne nem elitiskolák), a lappföldi Ivalóban közel azonos feltételek mellett és azonos tárgyakat tanulnak a gyerekek, mint egy fővárosi iskolában. A „közel azonos” kitétel az iskola pályázati úton nyert berendezései, eszközei, fejlesztései és a helyi önkormányzat hozzájárulása miatt került bele a mondatba; ám ennek ellenére sem hasonlóak a magyarországi különbségekhez a finn iskolák közötti eltérések. Az egyenlőség jegyében nemre, származásra, vallási, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül minden diák azonos elbánásban részesül – bár ez talán pontatlan megfogalmazás, inkább: minden diák azonos feltételek mellett a neki leginkább megfelelő elbánásban részesül, és ezzel belevettem a kint olyan remekül működő gyógy-és fejlesztőpedagógiai folyamatokat is. Az én iskolámban integráltan tanultak az SNI-s diákok, a legtöbb órán együtt társaikkal, s velük tanárasszisztens külön foglalkozott (olykor én is, olykor finn kolléga), s heti több alkalommal fejlesztő foglalkozásokon vesznek részt.

A finn iskolarendszer kapcsán figyelmükbe ajánlom Tóth Lilla nagyszerű, általános összefoglaló írását: http://tanarblog.hu/21-szazadi-tanar/3364-tamogatas-es-bizalom
Írásom zárásaképp fogadják tőlem szeretettel finnországi élményeim tanári szemszögből (és magánemberként is) feldolgozott kulturális észrevételeim gyűjteményét. Kint-tartózkodásom alatt sokat sok tapasztalatot szereztem fogadóországom kultúrájáról, sok érdekességet megfigyeltem, és sok dologra rákérdeztem. Ezeket rendszerezve összegyűjtöttem. Fontos megjegyeznem, hogy észrevételeimet kizárólag az Espoo-régióban szerzett élményeimre alapozom, általánosításaim kizárólag a könnyen kezelhetőséget célozzák, valamint értéksemleges megközelítésből állok a finn kultúrához.

A finnek kultúrája mi-kultúra („we” culture), tehát bizonyos alapvetésekkel él, melyet tagjai ismernek, ezért azokat nem szükséges bemutatni, elmagyarázni a benne élőknek. Az iskolába való beilleszkedésemkor szembesültem ezzel, hiszen az érintettek bizonyos dolgokat maguktól értetődőnek vettek, nekem viszont rá kellett kérdeznem a finn kultúrában egyértelmű dolgokra.

Innen rá is térnék arra, hogy a finnek nagyon segítőkészek, és nem restek direkt kérdésre direkt választ adni (szemben a mi, azaz magyar kultúránkban direkt kérdésre oly gyakran adott indirekt válaszoktól). A finn segítőkészség első látásra nem szembeötlő, a finn ember nem állít meg az utcán, ha látja, hogy térkép van az embernél, de ha valaki odamegy hozzá és megszólítja, azonnal reagál, kapcsolatot létesít, és őszintén odafigyelve segít. Segítségnyújtás után nem válik meg rögtön a külfölditől, hanem beszélgetésbe elegyedik vele.

A finnek időérzékelése eltér a miénktől. A késést nem tűrik, de az esetleges késésre adott megalapozott indokokat elfogadják (tanulóknál is). Ezen kívül a diskurzusban megjelenő fordulóváltások üteme is eltérhet a magyarokétól – ez alatt azt értem, hogy olykor a finnek hosszabb szünetet tartanak, nem érzik magukat feszélyezve a csend miatt és ettől figyelmesebb hallgatóságnak tűnnek.

A finnek térbeosztása is más jelleget mutat. Sokszor szembesültem azzal, hogy a finnek udvariasan sorakoznak a buszra való le-és fölszállásnál, csak hogy aztán a buszról leszállva fellökdössék a tömegben haladni kívánó többi embert. Tömegben, koncerten vagy gyűlésen a finn emberek egy kis, magánjellegű kör érdekeit tartják szem előtt (a barátok, rokonok), a többi embert kirekesztik, így nem kerülik a velük való összeütközést. Megfigyeltem, hogy egyes diákok nem képesek előre kiszámítani mozgásuk pályaívét, ezáltal gyakran ütköznek egymásba az egyébként nem zsúfolt folyosókon is.

A finnek nagyon toleránsak, és az ilyen témájú gondolataikat verbalizálják is. Igyekeznek megértően részt venni a társalgásban, bizonyos problémákra többszempontú megoldásokat keresni, elfogadni a másik (és a más) vélemény(é)t, valamin ki is mondják, amit ezzel kapcsolatban éreznek („Igen, igazad van, így is lehet nézni a dolgot.”).
A finnek testképe nagyban eltér a miénktől. A szaunában fiatal, öreg, kövér és sovány együtt van, természetesen nemenként külön helyiségben. Ilyenkor a bent-tartózkodók nem nézik meg egymást, finn barátnőm, Heidi-Maria megfogalmazásában „Ez olyan, mintha másfajta ruha lenne rajtuk. Nincs benne semmi különös.”