Néha melléütök
Vezércikk - 2016. október 27.
Futótűzként terjedt a weben egy cikk, amiben egy matematikatanár végre megválaszolta, hogy miért van szükségünk matematikára. Sokan és nagy lelkesedéssel osztják meg a gondolatsort, hogy a matematika tanulásának célja az önkifejezés, a tévedések elfogadásának tanítása vagy éppen annak felismertetése lenne, hogy a megoldáshoz több úton is el lehet jutni. Míg első hallásra nekem is nagyon rokonszenvesnek tűnik az érvelés, kicsit belegondolva már problematikusabbnak látom. Megkérdőjelezni azt, hogy mi szükség is van a tantárgyára, szerintem minden tanárnak munkaköri feladata. Sokkal többet és sokkal gyakrabban fel kellene tennünk magunknak ezt a kérdést, mielőtt a diákok teszik fel, még akkor is, ha tartunk a válaszoktól. Feltehetjük a kérdést kicsiben: Miért pont a papucsállatkát tanítjuk az egysejtűek közül? Miért pont csendéletet kell festeni? Miért pont a Vörös és fekete a romantikus regény, amit tanítunk? De feltehetjük nagyban is: Miért kell egyáltalán kémiát tanulni? Mi szükség van az ének-zenére?
Érdekes, hogy az alsó tagozatban ritkábban fogalmazódnak meg ezek a kérdések, jellemzően a felsőben, a középiskolában kerül elő ez a dilemma. Azon ugyanis senki nem fog vitatkozni, hogy olvasni hasznos, tehát érdemes megtanulni olvasni és azon sem, hogy jó, ha valaki ismeri az alapműveleteket a 100-as számkörben. Amikor én kezdtem az iskolát, még számtan, olvasás és írás tantárgyaink voltak eleinte, és csak később jött az irodalom meg a matematika. Meglehet, ezért sem vonta kétségbe senki a tantárgyak célját és tartalmát, olvasni és írni tanultunk, meg számolni. A probléma akkor válik láthatóbbá, amikor a tantárgyak a hétköznapi készségek elsajátítása helyett már az egyetemi tanszékek kicsinyített másaivá kezdenek válni.
A korábban említett cikkben a tanár válasza az, hogy a matematikát nem a szinusz és koszinusz, a Thalész-tétel és a polinomiális eloszlás megtanulása miatt csináljuk, hanem azért, mert ezzel valamiféle sokkal általánosabban is hasznos készségeket, sőt jellemvonásokat fejleszthetünk. Az érdekes kérdés számomra az, hogy ezen célok fejlesztésére vajon a matematika-e a leghatékonyabb eszköz? Egyáltalán mérte valaki valaha, hogy a matematika tanulása fejleszti-e a kreativitást, az általános gondolkodási képességeket, a térbeli tájékozódást? És miből gondoljuk, hogy amennyiben fejleszti (mert biztosan fejleszti valamennyire), pont a matematika leghatékonyabb eszköz erre. Azt például, hogy több helyes megoldás is lehet valamire szerintem sokkal jobban megtanítja a LEGO-kacsa feladat, mint az az egyenlet, aminek egy helyes megoldása van.
De ha a cél ezeknek az általános képességeknek a fejlesztése, akkor miért nem azokat fejlesztjük? Ha a hibák elfogadását akarjuk tanítani, akkor miért nem ezt tűzzük ki célnak és miért nem hibák elfogadása a tantárgy, miért matematika? Olyanok lennénk mint a viccbéli ember, aki kalapáccsal veri a kezét és amikor megkérdezik tőle, hogy mi a jó ebben, azt feleli: Néha melléütök. És vajon miként mérhetőek ezek a képességek, jellemvonások, mert azt el lehet dönteni, hogy valaki jól oldott-e meg egy egyenletet, vagy tudta-e, hogy a mitokondrium mely részében játszódik le a citromsav-ciklus, de hogyan kell mérni azt, hogy elég kitartó-e a gyerek? Ha pedig ezt mérjük, akkor miért nem erre kap jegyet, miért matematikából osztályozzuk és nem sohafelnemadásból?
Még érdekesebb, hogy miközben ezek a puha képességek, amiket az oktatás céljának próbálnak megjelölni, nagyon sokat változtak a technikai fejlődés miatt, valamiért az ezeket fejleszteni szándékozó iskolai tantárgyak maradtak amilyenek voltak. Miközben ma a közösségi oldalak és a videó megosztók korában radikálisan mást jelent a kommunikáció mint akár tíz évvel ezelőtt, a kommunikációt átvitten fejleszteni kívánó tantárgyak tartalma maradt a régi. Úgy gondoljuk, hogy többé-kevésbé ugyanaz az irodalom tananyag alkalmas az SMS és Snapchat korában a kommunikáció fejlesztésére, mint ami a légiposta megjelenésének idején kellett? Lehet, hogy így van, de mi alapján gondoljuk ezt?
Nem az történik inkább, hogy ahelyett, hogy a szerintünk is fejlesztendő képességekkel foglalkoznánk, azt tanítjuk, amit számon kérnek és amit tudunk tanítani (mert mi is ezt tanultuk)? Közben pedig menteni próbáljuk a menthetetlent és olyanokat találunk ki, hogy a matematika valójában az önkifejezést fejleszti, a biológia pedig az egészségtudatosságot (ha ez utóbbi igaz lenne, egy biológiát tanuló diáknak sem lenne szabad dohányoznia például), hogy az egész tanítás lényege az, hogy néha melléütünk? (Nem új dolog ez, erről írta csodálatos neveléstudományi szatíráját Kardfogú tanterv címmel 1939-ben Harold Benjamin.)
A gyorsan változó technika egyszerre állítja kihívások elé az oktatást és ad számára soha korábban nem gondolt lehetőségeket. Érdemes meghallgatni Conrad Wolfram gondolatait arról, hogy a számítástechnikának hogyan lehet szerepe a matematika tanításában (van hozzá magyar felirat):
De ez nem csak a matematikára igaz, hanem minden tantárgyra. Ahogyan a technika átalakítja az életünket, az befolyással kellene legyen a tanításra is. Wolfram arról beszél, hogy a matematika felszabadulhat a számolás kényszere alól és valóban a problémamegoldás felé fordulhat. De ugyanez igaz lehet a rajzra, ahol a digitális technikával sokkal többet és változatosabban csinálhatnak a diákok, a földrajzra, ahol megváltozik a térképismeret szerepe és így tovább.
Talán ideje lenne, ha nem mentegetni akarnánk a tantárgyakat, hanem arra használnánk az iskolát, amire szerintünk is való.
