21. századi tanár – 6. rész (értékelés, befejezés)

Nyilvánvalóan nem lehetséges az, hogy mind a 80 gyerek anyagát átnézve összeállítok 80 dolgozatot, hiszen ez villámgyorsan magánéleti válsághoz vezetett volna. Adott volt tehát a kérdés: hogyan oldjuk meg ezt?
Két válasz adódott, mindkettő kipróbáltam
a) mi van akkor, ha nem a ’témazáró dolgozat’ az egyetlen mérőeszköz
b) mi van akkor, ha az állítja össze a dolgozatot, aki tudja, hogy mit csinált az adott időben? Ez pedig csak a diák.

 

Nézzük sorjában: az a) jelű megoldás egyszerű és azt jelenti például, hogy egy kiselőadással ki lehet váltani egy dolgozatot. Ez nagyon egyszerű megoldásnak, a ’ könnyebb útnak’ tűnhet elsőre, pedig nem az. Itt például a TED.com oldalról kellett egy előadást választaniuk, átdolgozni, prezentációt készíteni hozzá és előadni társaiknak. Hála a TED minőségi anyagainak, érdekes előadások születtek, és – saját bevallásuk szerint is – többet kellett dolgozni vele, mintha felkészültek volna egy dolgozatra. Ez néha jó megoldás lehet, és nem csak angol, hanem más tantárgy tanulásakor is, hiszen a TED anyagai közül sokhoz található magyar felirat.

No de most nézzük a b) jellel ellátott megoldást: valóban fontos lehet, hogy legyen egy bizonyos időközönkénti számonkérés, többször jelezték a gyerekek, hogy igénylik. Én azt kértem tőlük, hogy a saját fejlődésüket, munkájukat dokumentálják heti 2 blogbejegyzés formájában és a szint (level) végén az összes elkészített anyagot egy Word dokumentumba gyűjtsék össze, majd töltsék fel a virtuális osztálytermünkbe. Így számára és számomra is világos volt, hogy a gyerekek mivel foglalkoztak a szint alatt. Ezután össze kellett állítaniuk saját dolgozataikat. Az elkészült dolgozatok leadták, átnéztem, majd a dolgozat napján kiadtam nekik, és mindenféle segítség nélkül meg kellett oldaniuk.

Tapasztalataim:
Ha teljes szabadságot adok a dolgozat összeállításakor, akkor csak nagyon lassan (vagy még őgy sem) sikerül hasznos teszteket írni. Vannak különböző menekülési útvonalak (pl. 20 kifejezést lefordít angolról magyarra, majd ugyanazt a 20 kifejezést magyarul adja meg, és angolra fordítja, végül pedig ugyanazzal a 20 kifejezéssel ír példamondatokat), mint láthatjuk ebben kreatívak tudnak lenni a gyerekek, de azt előre elmondtam nekik, hogy csak azért, mert formailag van 100 pontnyi feladat a dolgozatban, nem biztos, hogy el fogom fogadni. A fenti példa esetében is nyilvánvaló volt, hogy nem élni próbált a diák a rendszer adta szabadsággal, hanem visszaélni. Ilyenkor fenntartom magamnak a jogot, hogy a dolgozatot visszaadjam, vagy csak egyszer adjak pontot a feladatra. Ezt meglepő módon gond nélkül elfogadták és nem volt belőle különösebb hiszti.

Ugyanakkor a teljes szabadság sem vált be. A megoldás, ami működik jelenleg is egy kompromisszum. Minden szint végén elkészítek egy template-et, egy blank dolgozatmintát, amit nekik kell kitölteniük (pl. legyen benne legalább 20 új kifejezéssel megírt értelmes példamondat, vagy legyen benne legalább 15 pontnyi nyelvtani feladat, vagy éppen legyen benne egy szabadon választott cikk rövid összefoglalója a BBC Future oldaláról). Látható, hogy itt némi visszalépés érhető tetten a teljes szabadság és teljesen egyéni útvonalak elvétől, de ezt szükségesnek ítéltem, illetve az nem működött, és inkább frusztrálta a gyerekeket egy idő után. Közösen döntöttünk emellett a köztes rendszer mellett, amely azóta is remekül üzemel egyébként, és most talán sikerült megtalálnunk a megfelelő arányokat.
Visszatekintve a közel a 21. századi tanár kísérletem egy éves történetére, azt kell mondanom, hogy hatalmas erőfeszítéssel, rengeteg munkával, és gyakran saját – többé-kevésbé rögzült – zsigeri reakcióim legyőzésével talán sikerült egy olyan működőképes, alternatív rendszert kidolgoznom, amely megfelel (legalábbis részben) a 21. századi követelményeknek, elvárásoknak.

Mivel minden szint után kikértem folyamatosan a diákok véleményét, látható volt, hogy mely pontokon váltak motiváltabbakká, és hol vesztették el a fonalat. Megpróbálom pontokba foglalni az új rendszer sikereit és kudarcait (bár, mint tudjuk, a siker - csakúgy, mint a sikertelenség – csak lelkiállapot. Talán az idő megfelelő távolságtartást és némi objektivitást ad azért)

KUDARCOK, NEHÉZSÉGEK
1) A Rendszer az csak rendszer
Bár ez egy új rendszer, amely a diákok szabadságában hisz, illetve sokkal több beleszólást enged saját tanulási-tanítási folyamatukba, azért látnunk kell, hogy ez mégiscsak egy új rendszer. És mint ilyen, nem egyszerű. Nyilván lesz olyan, akinek nehezebb lesz megszokni, sőt olyan is, akinek ez nem jön be, vagy pont a visszájára fordul. Volt több olyan diák, aki jelentősen visszaesett a rendszer bevezetésekor, és csak mostanra, a kiegyensúlyozottabb verzióban képes a felszínen maradni. Ez sem való mindenkinek.

Megoldás: sajnos csak a személyes kapcsolat lehet. Példa: van egy diák, akit már egyáltalán nem érdekel az angol, vagyis egyszerűen a faktos tantárgyak mellé nem fér bele. A rendszer nyilvánvalóan lehetőséget adna neki arra, hogy kevesebb energiát fektessen bele, de akár arra is, hogy csak az ő jövőbeni szakmájához szükséges anyagokat olvasson, azokból dolgozzon. Érdekes módon ez nem jutott a diák eszébe, vagyis nem igazán hitte el, hogy lehet. Sokan úgy értelmezték a rendszert, hogy szabad bármit csinálniuk, amit én szeretném, hogy csináljanak. Azaz nem valódi szabadságról van szó, csupán ilyet játszunk most, de azért mindenkinek mindig mindent meg kell tanulnia, mert az a szokás.

Nos, nagyon érdekes beszélgetésem volt ezzel a gyerekkel, ahol nem tettünk mást, mint elgondolkodtunk azon, hogy mire is lenne szüksége, és sorra vettük, hogy ezt hol találhatná meg. Kerestünk szakirodalmat (számomra teljesen én-idegen témában), internetes oldalakat, TED előadásokat stb., és azokból ős szépen összeválogatja, ami őt érdekli. De ezt magától nem tudta volna megcsinálni és nagyon frusztrált volt ettől. Nem a z anyagok összeválogatása volt nehéz, hanem a pszichikai gát volt túl nagy – ő most mást csinál, mint amit a tanár mond, vagy amit a többiek szeretnének általában.  Nem is szakmai segítségre volt szüksége, csupán megerősítésre, hogy egy ilyen lépés után, nem fogom őt ’megutálni’.

2) Kibúvók
Több helyen írtam erről, és ez volt talán a legnehezebb – úgy igazságossá és viszonylag nyitottá tenni a rendszert, hogy ne lehessen teljesen leállni. Nem azt jelenti a szabadság tudniillik, hogy ha akar tanul, ha akar nem (bár bizonyos mértékben azt is), hanem inkább azt, hogy megválaszthatja, hogy mi az, amit tanul, mi az, ami érdekli. Nem volt egyszerű az sem, hogy a gyerekek a kreativitásukat ne arra használják, hogy a rendszer gyengeségeit kiaknázzák, hanem arra, hogy hatékonyabbá, igazságosabbá tegyék.

Megoldás: folyamatos visszajelzés, együttgondolkodás. Azt igyekeztem megértetni a diákokkal, hogy valóban együtt alakítjuk ezt a rendszert, és tényleg nem az a célom, hogy ’szívassam’ ezzel őket hanem, hogy lehetőségeket adjak és több szabadságot. Így az első év vége felé közeledve – úgy érzem – sikerült elérnem azt, hogy már szinte csak konstruktív javaslatokat kapok, amelyek valóban pozitív változást hoznak.

(Példa: az elején úgy gondoltam, hogy a szinteken szerzett pontokat tovább viszik a következő szintre – azaz, ha valaki a szükséges 20 pont helyett mondjuk 24 pontot ért el, akkor a következő szinten annyival könnyebb lesz a helyzete, illetve tudja még jobban időzíteni azt, hogy mikor mit csinál. Nos, ez a rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel a ’jók’-nál nem számított ez annyira, viszont ha valaki nem tudott 2 hétig rendesen készülni és csak 10 pontot kapott, akkor a következő szinten már 30 pontot kellett tejesítenie, és ez elég nehéz volt. Ezt az elemét a rendszernek az ősszel már ki is vettük, mivel a frusztrációnak nagyon komoly forrása volt a kevésbé jól teljesítők körében. Szintén sokkal könnyebb volt ’kipontozódni’, azaz két rosszabbul sikerült szint után csak hatalmas erőfeszítéssel lehetett visszakapaszkodni – pont azoknak, akiknek eleve is nehezebben ment. Nem adták fel, de nagyon közel voltak hozzá néhányan. Ugyanakkor a jól teljesítőket nem tudta úgy jutalmazni a rendszer, ahogyan eddig, hiszen minden szinten mindenki ismét 0 pontról indul.
Az egyik óra után odasomfordált egy fiú hozzám, és azt javasolta, hogy vezessünk meg ’Mester pontokat’. Ez alatt azt értette, hogy ha valaki egy szinten 20 pont felett teljesít, akkor a 20 feletti pontokat – ezek a Mester pontok – egy külön ’számlán’ gyűjthesse. Ha pedig ezekből is elért egy bizonyos számot, mondjuk 15 mester pontot, akkor azt egy külön plusz szintként elszámolhassa, és azért egy külön jegyet kaphasson. Az ötlet zseniális, és nagyon sokat lendített a jobban teljesítő diákok munkáján, hiszen nem veszett el a pluszmunka, ugyanakkor azokat nem frusztrálja a rendszer, akik egy-egy szinten kicsit lemaradtak.)

3) Állam az államban
Ha egy ilyen program megvalósításán töprengünk, tisztában kell lennünk azzal is, hogy ezt hogyan éli meg a közvetlen környezetünk. Iskolánként más és más az elvárás, az ilyen projekteket általában a támogatott-tűrt-tiltott rendszerben lehet jól leírni. Van, ahol minden ilyen jellegű innovációt támogat a vezetőség (és nem utolsósorban a kollégák!), van ahol pénzt, paripát nem adnak, de nem szólnak bele és nem tesznek aktívan ellene, és – sajnos – van, ahol egy ilyen rendszer bevezetése kiveri a biztosítékot. Ez lehet pedagógiai, vagy emberi meggyőződés – ’Kell, hogy legyen felelés’, ’Ha ők írják a saját dolgozatukat, akkor nem tanulnak semmit’ , ’Rendnek kell lenni az iskolában’ stb.), lehet a kollégák ellenállása – (’Mi az, hogy pontrendszer, miért nem kapnak több jegyet?’, vagy ’Mi lesz, ha nálam is ezt a pontrendszert akarják?’, esetleg ’Nem teheti meg senki, hogy az iskolában elfogadott rendszert így aláássa.).

Bár alapvetően én ezekkel a kifogásokkal nem értek egyet, mégis fontosnak tartottam, hogy úgy sikerüljön bevezetni a rendszert, hogy az az iskola működésében ne okozzon gondot (pl. ezért van az, hogy kapnak mégis jegyet a szintek végén a gyerekek, így ’van elég jegyük’, és arra is figyeltem, hogy ’jogilag’ ne lehessen belekötni. Szerencsém volt, mert azért így is lett volna támadási felület bőven, de az én iskolámban alapvetően hagyják az embert dolgozni, ha nincs vele baj, vagy nem reklamálnak a gyerekek nagyon hangosan.

Van azonban olyan tapasztalat más iskolákból, hogy a rendszer akár csak egyetlen elemének bevezetése is majdnem a kolléga állásába került. Szóval legyünk óvatosak.
Szintén tudatában kell lennünk annak is, hogy ez a rendszer nem fogja az iskolai értékelést kiváltani, sem megváltani. Ez azt jelenti hogy jó esetben a két rendszer egymás mellett fog működni, azaz a gyerekeknek át kell állítaniuk az agyukat mindig, amikor az én óráimra jönnek. Ez egyrészt nehéz, másrészt nem mindig csinálják szívesen. De ez csak az elején van így, egy idő után nagyon megszokják a pontrendszert és ezt a fajta értékelést, sőt azt is mondhatjuk, hogy nyugodtabbak az órákon, kevesebb stressz éri őket. Nagyon érdekes lenne egy egész iskola értékelési rendszerét így átalakítani, kíváncsi lennék, hogy ’nagyban’ is működne-e.

SIKEREK
Együttműködés
Nagy sikerként könyveltem el, hogy tudtunk a gyerekekkel a rendszer kialakításán együtt dolgozni. Nem mindig ment minden zökkenőmentesen, voltak konfliktusok – főleg az elején – de végig éreztem bennük az igényt, hogy jó irányba mozdítsák el a rendszert. Talán részben ennek eredményeként sikerült mostanára működőképessé tenni.

Adaptálhatóság
Idén is kaptam egy új csoportot, és itt is kipróbáltam az új rendszert, de már a gyerekbetegségek nélkül. Itt nem voltak konfliktusok, a kész rendszert sokkal egyszerűbb volt – értelemszerűen – elfogadtatni, és nagyon szépen beilleszkedtek, megtalálták a helyüket a gyerekek. Érdekes, hogy az eddig nem tanuló, ’lusta’ diák is elkezdett most dolgozni, hiszen nem tehet mást. Örültem nagyon, hogy sikerült azt az elvet a gyakorlatban is megvalósítanom: hogy értékelés csak teljesítményért jár. Azaz teljesíthet bármiben, eltérhet a fejezetben tárgyalt témától, de valamit tennie kell. Mindenesetre a második évben, a kialakult rendszer bevezetése nem okozott gondot, ment, mint a karikapcsapás.

Kreativitás
Kénytelenek voltak elgondolkodni azon, hogy mi is érdekli őket a világból. Ez volt az egyik legnagyobb teher, mivel ahhoz voltak szoktatva a gyerekek, hogy megmondják nekik, hogy mit csináljanak, és ebben a rendszerben az sikeres, aki pont azt (és úgy) csinálja, vagy az, aki megtanulja kijátszani a rendszert. Ilyen jellegű felelősség a hagyományos iskolában nincs a gyerekeken.
Ezt elfogadni, illetve azzal szembesülni, hogy semmi nem érdekli igazán) nem volt könnyű. Rengeteg alibi munkát kellett végignéznem, olvasnom addig, amíg most már a diákok kb. fele tud valamilyen érdeklődésről beszámolni, és látszik, hogy valami felé törekszik, valamiben kezd jobb lenni, többet tudni róla, profibb lenni. És ez azért nagyon jó érzés nekik. Érdekes folyománya ennek, hogy elkezdtek sokkal kreatívabban gondolkodni, tervezni és írni is.

Projekt szemlélet, önállóság
Ez talán a legfontosabb. Képesek egy feladatot felmérni, időt, energiát (erőforrásokat) hozzárendelni, beosztani  a munkát egymás között, és a végén egy terméket létrehozni. Meg kellett tanulniuk célokat keresni, azokat megpróbálni elérni, az oda vezető utat pedig eltervezni. Ennek több eredménye lett, van akikkel fordítási projekteket csinálunk, van, aki saját vállalkozást talált ki, és van, aki a teljes nyári programját meg tudta előre szervezni (mármint tanulás, haladás szempontjából – a Balaton Sound-ra eddig is remekül szervezkedtek).

Ez volt tehát a 21. századi tanár projekt leírása 6 részben. Természetesen nincs vége, és a fejleményekről folyamatosan igyekszem a TanárBlogon beszámolni.
Kérdéseket, megjegyzéseket, kommentárokat pedig szívesen veszek a tanarblog(KUKAC)gmail(PONT)com emailcímen.