21. századi tanár – 4. rész (Egyéni tanulási útvonalak)

Szóval ezen a ponton estem először bele saját elveim csapdájába. Ha valóban organikus a gyerekek fejlődése, szerteágazó az érdeklődésük és mindenkinek más-más okoz nehézséget, akkor nincs más megoldás, mint személyre szabni a közoktatást (pontosabban van más megoldás, de akkor még nem tudtam).  Több (utólag tévesnek bizonyult) feltételezésből indultam ki.
i)  a szabadság felszabadítja a diákokat, és szárnyalni fognak
ii) a diákoknak van jól körülhatárolható érdeklődési körük
iii) a diákok szenvednek attól, hogy egyentanítják őket
iv) a diákok tudatosak

Nagyon jól hangzanak azok a 21. századi szlogenek, amelyek alapján elindultunk az út elején, és tényleg rengeteg vicces és/vagy elgondolkodtató képet és idézetet lehet minderről olvasni a Facebook-on is akár, de – tapasztalataim szerint – a valóság teljesen más.
Sir Ken Robinson egyik nagy hatású előadását egy W.B. Yeats idézettel zárta, mégpedig ezzel:

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
(ford. Szabó Lőrinc)

… ami (amennyiben a közoktatásról adunk elő) ugye a tanárok felelősségét vetíti elénk, mégpedig igen plasztikusan. De vajon melyek azok az álmok? Én azt feltételeztem, hogy egy tudatos, közoktatásban ’megnyomorított’, rengeteg kíváncsisággal, érdeklődéssel, a világra alapvetően nyitottan élni próbáló gyerekekről is szólhat akár ez a vers, illetve a mi feladatunkról, hogy ’felszabadítsuk’ őket. Elfogadom, hogy lehet ebben valami, de a hétköznapok mást mutattak. A nyolc hónapos kísérlet során itt ért a legnagyobb meglepetés.

A szabadság, saját érdeklődés, egyéni útvonal ugyanis a legtöbb diáknak egyszerűen szenvedés. Nyilvánvalóan benne van ebben az is, hogy ezt nem, vagy csak igen korlátozva tapasztalhatták meg eddig, no meg az is, hogy a világ (ti. az iskolákban) sem kifejezetten ebben az irányban halad, és sorolhatnánk még tovább (utólag okoskodva) az érveket, a lényeg mégis ugyanaz marad: amikor az új rendszer bevezetéséről beszélgettem a gyerekekkel, (majdnem) mindannyian rendkívül lelkesek voltak, majd az első napon szinte teljesen megbénultak és semmit sem csináltak. Íme néhány érdekes tapasztalat ebből az időből:

Diák: Mi az, hogy a saját érdelkődési körömből válasszak anyagokat?
Én: Ez azt jelenti, hogy olyan dolgokról olvashatsz, amelyek foglalkoztatnak.
Diák: Mik foglalkoztatnak?
Én: Ezt nem tudhatom, te tudhatod, hogy mi érdekel …
Diák: Aha, esetleg egy listát azért nem kaphatnék mégis arról, hogy mi érdekelhet?

Más esetben azzal kellett szembesülnöm, hogy van a diáknak érdeklődési köre (egy bizonyos fajta számítógépes játék), és ettől a ponttól kezdve csak és kizárólag erről volt hajlandó írni, olvasni, beszélni. Azaz, nem sikerült azt elérnem, hogy a látóköre szélesedjen, a szabadság teljesen bezárta a saját kis világába.

Szintén érdekes (inkább tanulságos) volt, hogy mennyi szörnyen érdektelen dologról olvastak a gyerekek. Van egy élsportoló tanítványom, aki nemzetközi karrier küszöbén is állhat akár. Meggyőződésem volt, hogy ő biztos a saját sportjáról fog olvasni, versenyeket elemez angolul, szakcikkeket fordít stb. Ehelyett az egyik beadandója arról szólt, hogy Németországból hoznak darabokban egy hajót a Dunán, amely később majd a Balatonon fog kompként üzemelni. Joggal üvöltött bennem az értetlenség: MIÉRT? Ha ezt a cikket hoztam volna be órára, 5 perc után aludt volna mindenki (beleértve ezt a kislányt is). Vajon miért van az, hogy ha viszont bármit olvashat, akkor egy nyilvánvalóan ennyire érdektelen cikkre esik a választása?

Így utólag nagyon okos az ember, és látom, hogy milyen hibákat követtem el, de akkor, ott ez őszintén megdöbbentett, és arra ösztönzött, hogy a saját feladataimat, illetve a diákok szerepét újra gondoljam át.

Ezen a ponton hadd tegyek egy rövid technikai kitérőt, hogy világosabb legyen, hogy a rendszer hogyan is működött. Az eddigiekből talán az gondolható, hogy csak betoppantam az osztályokba az új rendszer ötletével, majd mindenki mehetett amerre látott, és kereshette magának, hogy mit is tanuljon angolból. Nos, ez nem így történt, a rendszer bevezetésre az alábbi folyamatot találtam ki:

Igények felmérése
Egy online kérdőívben mindenkit megkérdeztem arról, hogy szerinte mi az, amiben fejlődnie kellene, mi az, amiben jó, mi az, ami érdekli stb.
A kérdőív eredményei egyszerre töltöttek el  megkönnyebbüléssel és aggodalommal. Megkönnyebbültem, mivel kiderült, hogy a diákoknak nincs annyira sok fajta igényük. Attól féltem, hogy itt valóban 80 gyerek 80 különböző úton fog majd haladni. Ez azt jelentette volna, hogy 80 kurzust kellett volna kitalálnom. De ez nem így volt. Általában nyelvvizsgák fényében szóltak a tudásukról, és a könyvekben található címszavakra szorítkoztak (pl. nem jó a szókincsem, szeretnék nyelvtanból fejlődni, nagyon nehéz számomra a magnó stb.). Elégnek bizonyult tehát, hogy ha készségek szerint készítek néhány útvonalat, és azt hagyom, hogy kombinálják. Így is tettem, lett pl. ’Szókincs útvonal’, vagy éppen ’Nyelvtan útvonal’ stb. A diákok feladata ebben csak az volt, hogy pl. a nyelvtan útvonalon elinduljanak és haladjanak végig.
Ezzel párhuzamosan elkezdtem aggódni is, hiszen ez jelentheti azt is, hogy nincs igazi igény a gyerekekben arra, hogy bármit is maguktól kezdjenek a saját tanulásukkal, ezt tőlem várják el. Ha őket kérdezem, nem lesz más belőle, mint egy lebutított tanmenet, ami egyáltalán nem tükrözi a diákok érdeklődését, csupán halk visszhangja egy tankönyv hátsó borítóján található ajánlónak.

Tananyagok megosztása
Mindenesetre kialakult, hogy mi mindent szeretnének tanulni, az én dolgom az volt, hogy ezeket az igényeket megpróbáljam kiszolgálni. Ezt pedig nem lehet nem online felületen csinálni, hiszen ha mindenkinek kinyomtatnék mindent, az több száz (akár ezer) oldal fénymásolást is jelenthet, amiért nyilván legalábbis megszólnának az iskolában, és még ha egyszer meg is úsznám, semmiképpen nem tekinthető hosszútávon fenntartható modellnek.

Itt tehát kiemelt szerep jutott a virtuális osztályteremnek, illetve a fájlmegosztó alkalmazásnak (ez ugye nálunk a Skydrive volt). A különböző tanulási útvonalakhoz tartozó anyagokat feltöltöttem tehát a megosztott mappánkba, ahonnan kedvükre szemezgethettek. Emellett a virtuális osztálytemünkben folyamatosan osztottam meg érdekes cikkeket, anyagokat, videókat, előadásokat stb., mivel éreztem már akkor, hogy a gyerekeknek nagy szükségük van legalább a lehetőségekre, mert maguktól egyszerűen nem jut eszükbe, hogy (számukra!) érdekes cikkeket keressenek. Szintén izgalmas tapasztalatnak bizonyult, hogy azt sem tudták, hogy egy ilyen kereséshez hogyan is fogjanak hozzá. Erről is sokat kellett beszélnünk, rengeteg kérdésük volt, de már az is haladás, hogy ezeket fel merték tenni, illetve érdekelték őket a lehetséges válaszok.

Ez elsőre nagyon nagy munkának tűnhet, hogy több szinten, több készség tanítására ennyi anyagot találjunk és osszunk meg. Ez így is van, meg is szenvedtem elég alaposan, hogy nem egy nagyobb szünet után, hanem februárban vezettem be az új rendszert. Ha valaki hasonlóra vetemedne, adjon magának egy kis időt (pl. a nyári szünet előtt csinálja meg a felmérést és a nyáron gyűjtögesse az anyagokat). Elég az hozzá, hogy végül elkészültem, nem kevés átalvatlan éjszaka után (nem is sok egyébként, 4 nap alatt megvoltam vele).

Elkészült tehát a diákok anyaga, meghatároztuk a lehetséges útvonalakat, folyamatosan posztoltam érdekesnél érdekesebb dolgokat, azaz nagyjából útjára bocsájthatónak tűnt a rendszer.

Meglepő módon, amikor mindezzel elkészültem, ahelyett, hogy elégedetten hátradőltem volna, teljesen más érzés kerített hatalmába: a pánik és a jeges félelem!

Hogy miért, azt a következő fejezetben mesélem el!