Bár másoknak esetleg bulvárosnak tűnhet, én – bevallom – kedvelem Sir Ken Robinson előadásait. Jó érzés, lelkesítő, elgondolkodtató, ugyanakkor kicsit zavaró is. Fantasztikusan mesél, humorosan, intelligensen érvel amellett, hogy miért elavult az oktatási rendszerünk. Azt is lelkesítő hallgatni, hogy nem a rossz rrendszert kell foldozgatni, hanem egy vadonatúj paradigma szükséges. Hurrá! Az oktatás ne legyen lineáris, hanem organikus. Igaza van! Sőt, forradalom szükséges, amely alapjaiban újítja meg az oktatást, és releváns válaszokat ad a 21. század kihívásaira. Ámen! … És ezen a ponton elkezdek gyanakodni. Ugyanis itt megáll a gondolatmenet egy frappáns Yeats idézettel. Hogyan tovább? Mit kell akkor nekem most másképpen csinálnom? Erre nincs válasz, még csak ötlet sem, de lehet, hogy ez nem is Sir Ken dolga.
Sebaj, feltöltekeztem érzelmileg, az is valami. Aztán Portugáliában jártam március közepén, ahol a PIL Forum európai döntőjének bírája lehettem. Itt is rengeteg kifejezetten izgalmas előadás ígérkezett, és – el kell ismernem – nem is csalódtam. Elegánsan, profi módon beszéltek sokan a problémákról, jövőről, a helyzetről, illetve a 21. századi kihívásokról. Itt is látható, érezhető volt a lelkesedés a teremben összegyűlt mintegy 250 innovatív, lelkes tanár arcán, lelkén. Teljesen be leszünk hálózva, megváltozik a munkavégzésről alkotott képünk, átalakul az, ahogy tanulunk (és szükségszerűen az is, ahogy tanítunk), ráadásul mindehhez már a spájzban vannak az eszközök. Szükség van a diákok egyéni tehetségének kibontakoztatására, differenciált óravezetésre, az IKT eszközök magas szintű, kreatív felhasználására, diákok önszabályzozására, meg kell tanulniuk hatékonyan kollaborálni, ugyanakkor pro-aktívan lépni, ha az kell, beosztani az idejüket, projektekben gondolkodni, képesnek lenni a gamification elméletét használni a gyakorlatban, új módon értékelni önmaguk és mások munkáját, felelősséget vállalni saját munkájukért, segítséget kérni ott, ahol ez szükséges, ám önállóan megoldani a problémákat anélkül, hogy feleslegesen használnának fel erőforrásokat. És még sorolhatnám. A lista kimeríthetetlen.
És én még mindig nem gyanakodtam, ugyanolyan lelkesen kiáltottam sokadmagammal minden egyes új kihívásra áment. És akkor minden előadás vége ugyanez lett. Amikor elfogyott a felsorolás, az előadó szuggesztíven kinézett a közönségre és ezt mondta: Mindennek a megvalósítása pedig a TI feladatotok. Ti, innovatív tanárok, vagytok azok, akik ezt megvalósíthatják. Sok szerencsét!
Puff. Helyben vagyunk. És akkor most hogyan tovább?
Aztán meghallgattam egy magyar egyetemi oktató előadását is hasonló témában, amit pedagógusoknak tartott. Nem tudom, hogy cinikusan-e (feltételezem egyébként, hogy nem), de azt mondta, hogy nem többletmunkáról van itt szó, pusztán arról, hogy egy kicsit másképp gondolkodjanak a mindennapi munkájukról. Hogy felejtsék egy picit el a frontális óravezetést, és gondolkozzanak abban, hogyan valósulhat meg tudásépítés az órákon. Hogy építsék be hatékonyan a közösségi oldalakat a tanítási gyakorlatba, és hogy helyezzék a hangsúlyt a tanításról a tanulásra. Hogy használjanak kreatívan IKT eszközöket mindehhez stb.. Ezeket a ’kis’ lépéseket kellene tehát megtenni, és így sikerülhet a közoktatás reformja. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs igaza itt az előadónak (Ollé Jánosnak), mert - egyszerű tanárként - szerintem is szükség van mindarra, amiről beszélt. A perspektívánk más egész egyszerűen - én és a kollégáim vagyunk azok, akiknek mindezt az újítást a hétköznapokban megélve kellene győzelemre vinni. És, amint ez kezd kiderülni, ehhez senki nem tud egy bizonyos ponton túl segítséget nyújtani. Szemléletváltás van, és sok szó arról, hogy ez miért jó, de hogy mindezt egészen pontosan hogyan is kellene elkezdeni - erről keveset hallunk (ez érthető is, hiszen egy-egy mégoly kiváló előadás sem lehet elég ahhoz, hogy hirtelen átírja évtizedek pedagógiai gyakorlatát.
Talán mások már elkedvetlenedtek volna, de nem én! Elkezdtem az innovatív tanárok blogjait böngészni. hátha ott akad valami, ami ezen túlmutat. De nem, nem és nem. Ugyanazok a szlogenek, ugyanolyan üresen. Igen, fontos, hogy minden diákot megismerjünk, hogy nagyon profi differenciált órát tudjunk tartani, és - hopp, láss csodát - a nagy csoportok, osztályok kérdése máris megoldódik, hiszen külön-külön érem el a gyerekeket. Ha nem 'nyelvtanozunk' nyelvórán, hanem valódi kis tanulói közösségeket hozhunk létre, akkor mindjárt megy minden mint a karikacsapás.
Az utolsó problémám a 21. századi tanítás / tanulás bevezetésével a jó gyakorlatokkal van. Portugáliában is láthattunk ilyeneket szép számmal, és gyakran elfogott a (jó értelemben vett) irigység. Volt például két hölgy, akik az Északi sarkon voltak, és onnan számoltak be az eseményekről, több osztályt tanítva. Nagyon vonzóak a nemzetközi kapcsolatok, ahol más iskolákkal együtt dolgozva tudunk mindannyian rengeteget tanulni. Aztán visszacsöppenek a mindennapokba,és úgy gondolom, hogy talán mégsem ezek a jó gyakorlatok lennének az igazán hasznosak nekem. Aki már csinált nemzetközi projekteket, az tudja, hogy mennyi energia, idő összehangolni két iskola programját úgy, hogy mindenkinek valóban hasznos munka legyen. Megtalálni sem könnyű a partnert, hát még rávanni őket, hogy azzal foglalkozzunk, ami számunkra érdekes, fontos.
Úgy érzem, mint ahogy a mondás tartja: Hogyan fessünk tökéletes képet? Mi sem könnyebb, először váljunk tökéletessé, majd egyszerűen csak fessünk.
Hát, így állunk valahogy.
Diákjaim ma írták a biológia érettségit. Gondoltam, megnézem a javítási útmutatót, irány az információs szupersztráda. Első lépésem a nefmi.hu volt, ahol a mellékelt kép fogadott. Szaladtam tovább a megjelöltek szerint a kormany.hu oldalra, ahol viszont már nyoma sem volt az érettséginek. Kiderült, hogy az első oldalon található szöveg csak az ellenség megtévesztésére szolgált. Ha ugyanis valaki a nem frissülő régi oldalon kattint a Közoktatás fejezetre, ott az első bejegyzés május 7-i és alinket tartalmazza a 2012. évi érettségik javítási-értékelési útmutatójához.
